Manapság a zeneiparban meglehetősen nehéz kitűnni és érvényesülni. Ráadásul nem tanácsos a kezdeti sikerektől megrészegülni, hiszen láttunk már rá példát, hogy egy-egy tehetségkutató műsorban sztárrá avanzsált énekes kezdetben felfelé ívelő karrierje később hullócsillag-pályát írt le.
Náluk még jobban fel van adva a lecke azoknak az előadóknak, akiknek (átvitt értelemben) hangszerük nem a hangszálaik, és ráadásul még csak nem is könnyűzenei vonalon utaznak. Helyzetük azonban azért nem ennyire aggasztó, hiszen számukra is van kitörési lehetőség – sőt továbbmegyek: a produktumuk iránti piaci rés is –, csak éppenséggel a szokásosnál formabontóbb, kreatívabb irányt, megközelítésmódot szükséges venni. Ennek ékes bizonyítéka például a The Piano Guys.
Felteszem, sokaknak nem ismerős az együttes neve. Bevallom, jómagam is csak véletlenül botlottam beléjük, miközben egy zenei streamingszolgáltató klasszikusokból összeállított válogatását hallgattam. Azon nyomban félbe is hagytam a munkát, amiben éppen nyakig benne voltam, hogy kiderítsem: kik azok, akik ekkora ízlésességet merészeltek elkövetni. Egy videójuk megtekintése után a képzeletbeli bűnlajstrom máris újabb tétellel bővült, mert az elé táruló látvány többszörösen felülmúlta a várakozásaimat (melyekre minden egyes további megtekintett darab csak rátett egy lapáttal) – egyszerre döbbenten és meglepődve meredtem a képernyőre.
Hiszen a The Piano Guys klipjei szöges ellentétben állnak a klasszikus zenéhez (pejoratívan tévesen) társított unalmas, egysíkú, statikus előadásmóddal: a játszott zene jellegétől és ritmusától függően dinamikusak, élőek, pergősek, intenzívek, vagy éppen lassabbak, nyugalmasabbak – s még az utóbbi típusba tartozó videókat is élvezet nézni. A magyarázat egyszerűbb, mint az elsőre gondolná az ember: a titok a vágásban és (a zene mellett főleg) a környezetben rejlik. Utóbbi unikumnak számít, hiszen az általános, bevett szokással ellentétben a háttér nem utólagos szerkesztői munka eredménye, hanem maga a színtiszta valóság, ugyanis nem stúdióban készülnek a felvételek; az egzotikus helyszínek pedig semmiképp sem tekinthetők hétköznapi választásoknak, melyek egyébként remek hangulati kiegészítései (sőt: fokozásai) a dallamoknak.
Mindezeken felül az együttes még egy aspektusból kitűnik a tömegből (noha maga az ötlet nem számít forradalmi újdonságnak): a populáris, modern és klasszikus zene egyedi ötvözése – csak egyet említve a sok közül, ilyen például a Beethovenből és a OneRepublicból összegyúrt- és csiszolt számuk (mely egyébként egy filharmonikus zenekar együttműködésével készült) –, illetve egyéb ismert énekesek és filmek betétdalainak át-, feldolgozása. Elképesztő érzékkel, érzékenységgel és szenvedéllyel nyúlnak a zenéhez – az eredmény pedig minden egyes alkalommal magáért beszél.
Végül, de nem utolsó sorban, essék pár szó a tagokról is. A zongora mögött Jon Schmidt ül, a csellót pedig Steven Sharp Nelson szólaltatja meg. A csapat magjához tartozik még Paul Anderson és Al van der Beek is, előbbi produceri és videográfusi, míg utóbbi szintén produceri és zeneszerzői minőségben. S természetesen a háttérben tevékenykedő menedzserekről és szakembergárdáról sem szabad megfeledkezni; az érdem az övék is.
A The Piano Guys muzsikusai vitathatatlan tehetséggel brillíroznak a hangszereken, mindemellett még merészek és innovatívak is. Őket elnézve gyerekjátéknak tűnik mindaz, amit művelnek – márpedig hüvelykujjszabály, hogy ha ezt a látszatot kelti, akkor az ember valószínűleg jól művelheti a dolgát. Talán korai még jóslatokba bocsátkozni, de a non konvencionális formáció esélyes a ragyogó üstökös-pályafutásra – a videóik 300 milliót meghaladó nézettségi szintje mindenesetre óriási érdeklődésről tanúskodik. Európai turnéjuk során pedig Budapestet is érinteni fogják, tehát nem csak a Virtuózok képernyőjén keresztül, hanem élőben is fültanúja lehet a magyar közönség az együttes játszotta melódiáknak. Addig pedig a még hátralévő időt ki lehet húzni a már legyártott és interneten elérhető nem kevés videóval.
Bártfai Eszter
