Az ombudsman hivatalában átadták az idei Justitia Regnorum Fundamentum díjakat
Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság volt elnöke, Gerner Zsuzsanna, a Pécsi Tudományegyetem német Nyelvészeti Tanszékének vezetője, valamint Gyulai Iván ökológus, intézetigazgató,az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány elnöke kapta az idei Justitia Regnorum Fundamentum díjat.
A 2007-ben alapított Justitia Regnorum Fundamentum díjat az alapjogok védelmében kifejtett kiemelkedő helytállás, szakmai tevékenység elismeréseként adják át minden évben, az ombudsmani intézmény megalakulásának évfordulóján. A díjazottak személyéről a nemzetiségek jogainak védelmét ellátó, és a jövő nemzedékek érdekeit védő helyettese javaslatának ismeretében, az alapvető jogok biztosa dönt. Paczolay Péter gazdag tudományos, oktatói és közéleti munkásságáért, Gerner Zsuzsanna a magyarországi német közösség érdekében és a német nemzetiségi nyelvi jogok védelmében kifejtett kiemelkedő több évtizedes szakmai tevékenységéért, Gyulai Iván a környezet- és természetvédelem, a fenntartható fejlődés érdekében végzett elméleti és gyakorlati munkájáért kapta az ombudsman díját.
A köszöntő beszédekben a díjazottak méltatása mellett elhangzott az is, hogy a Justitia Regnorum Fundamentum díj átadásakor az elismerés helyett vagy mellett a köszönet szót kellene használni mindazokért az erőfeszítésekért, amelyeket a most és a korábbi években kitüntetettek az alapjogok érvényesítése érdekében tettek.
Kiadó: Alapvető Jogok Biztosának Hivatala
————————————
Laudáció Gyulai Iván méltatása JUSTITIA REGNORUM FUNDAMENTUM-díj átadása alkalmából
„Ha minden hónap végén a postás hozna egy számlát, amit a természet küld nekünk, és azt ténylegesen ki kellene fizetnünk, meggondolnánk, hogyan bánunk a természet adományaival”. Mondhatnánk akár azt is, hogy Gyulai Iván már ezzel az egy mondatával is kiérdemelte a Justitia Regnorum Fundamentum díjat. Ez a frappáns mondat ugyanis a világ működésének mély megértéséről tanúskodik, s ezt a tudást szemléletesen, bárki számára megérthetően fogalmazza meg. Ebben az egyetlen mondatban összefoglalható az emberiséget ma fenyegető legnagyobb veszély, s az annak elhárítását szolgáló célszerű cselekvés iránya. Bibó István fogalmi készletéből vett kifejezéssel Gyulai Ivánt lényeglátó realistának nevezhetjük, egy olyan ritka emberfajta képviselőjének, aki a számos „túlfeszült lényeglátóval” és ellentétével, a nagy tömegnyi „hamis realistával” szemben elég bátor a helyzet súlyosságával megalkuvás nélkül szembenézni, s elég higgadt a járhatatlannak tűnő úton való megfontolt, de rendületlen előrehaladásra. A helyzet majdnem reménytelen – meri nyíltan kimondani, tehát vessük vállunkat a feladatoknak! A munkában pedig nem válogatós. Ő az, aki a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanácsban élvonalbeli politikusokat, a kormányzat magas rangú vezetőit, gazdasági potentátokat csöndes szóval, de megingathatatlan konoksággal szembesíti a helyzet komolyságával, azzal, hogy a megszokott nyomon haladva feléljük életünk alapvető természeti feltételeit, és sürgeti őket, nem is eredménytelenül, az unokáinkért való felelősségvállalásra, anélkül, hogy a hangját egyszer is felemelné. És ő az, aki egy Isten háta mögötti kis falusi portán fog egy jó nagy fejszét, hogy a helyes tüzelés műhelytitkaira oktassa a szegénység kényszeréből a gázról a fatüzelésre visszatérő polgártársakat. A korszakalkotó, a túlélés nemzeti stratégiáját megalapozó „Jövőkereső” című helyzetelemzés és fenntarthatósági programjavaslat-füzér fő ihletője és szerzője, számos ökológiai alapmű írója, és a Borsod-Abaúj Zemplén megyében élők környezeti panaszaiban, ügyes bajos dolgaiban önkéntes segítséget nyújtó miskolci Kötháló- iroda napi aprómunkájának részese. Gyulai Ivántól minden környezetvédőnek és természetbarátnak érdemes tanulnia. Elsőként mindjárt azt, hogy amit ma sokan környezet- és természetvédelemnek hajlamosak nevezni, az gyakran bizony jó esetben is csak pótcselekvés, ha éppen nem nagyobb természeti kárt okoz, mintha nem is akarnánk ily módon megvédeni a környezetünket. A környezetvédelem – mutat rá Gyulai Iván – kinevez problémákat (szennyvíz, hulladék, levegőszennyezés), és úgy „oldja meg” azokat, hogy teret és erőforrást véve igénybe másutt romlik a környezet. Amíg reakcióinkban nem az okokra válaszolunk, s az ok továbbra is fennáll, a probléma bővítetten termelődik újra. A természet pedig türelmes; a környezeti hatások késleltetve jelentkeznek. A Tisza-szabályozás például annak idején a haladás egyedülálló eszközének tűnt, s csak jóval később derült ki, hogy az Alföld jelentős területeinek elsivatagosodásához járult hozzá. A gazdálkodó ember azonban sajnos ritkán látja be tévedését; a folyó természetes vízjárásához való közelítés helyett Duna–Tisza-csatornát vizionál – ami megoldás helyett irtózatos erőforrások bevetésével csak tovább rontana a helyzeten. Gyulai Iván 1993 óta kísérletezik a fenntartható faluval. Saját szavaival: „Arra tettünk kísérletet, hogy … átmentsük a szerves kultúrát a globalizációt követő időkre, alternatívákat állítsunk az uralkodó fejlesztési elképzeléssel szemben, s a szegénység okán létező fenntarthatóságot a tudatos fenntarthatóságra cseréljük”. De rá kellett jönnie, hogy a helyi lehetőségeket is a globális történések szabják meg. Helyben kell harcolni, de az alapkérdések megválaszolása nélkül nem lehet helyben cselekedni. Ezért, miközben megvilágítja egy-egy résztéma alap-összefüggéseit és akár a helyes begyújtás technikájáig terjedően konkrét gyakorlati megoldásokat kínál, mélyebbre is ás. A világ szerkezetének még mélyebb összefüggéseit mutatja be, s a Glóbusz megoltalmazásának globális követelményeit fogalmazza meg. Csupán néhány „egyszerű” dolgot kellene megváltoztatni… A spekulációs gazdaságot felváltani a valódi emberi szükségleteket kielégítő gazdasággal. A kamatos pénzt szabad pénzzel. A kampányvezérelt, egyhónapos perspektívájú politikát távlatos stratégiai tervezésen alapuló, közösségközpontú közélettel. A javak habzsolását a szellemi-lelki értékek elsődlegességével. Itt igaz csak József Attila mondása: ez a mi munkánk; és nem is kevés… Gyulai Iván az, aki mellett a legönelégültebb, magát valóban pragmatistának tartó politikus is kellemetlenül érzi magát, aki mellett az a meggyőződése támad az embernek, hogy csak a nagy dolgokkal érdemes foglalkozni a világon. Gyulai Iván három forgatókönyvet vázolt fel: az összeomlás, a technikai trükkökkel való időnyerés és a valódi fenntarthatóság forgatókönyvét. Az emberiség jelenlegi hozzáállása sajnos még az időnyeréshez sem biztos, hogy megfelelő. Ész, erény és akarat volna szükséges, ám napjaink hedonista emberéből mindhárom hiányozni látszik. Az ismeret gyakran csupán a természet leigázásának tudása, s „ha az erkölcs nem fejlődik, a tudás bombát vagy éppen genetikailag manipulált élőlényeket eredményez”. Ebből is látható, milyen nagy érdekekkel és erőkkel szemben kellene a megmaradásért küzdeni. De küzdeni kell. Egyetlen egyetemi tanszéken, egyetlen faluban felépített egyetlen tájékoztató és továbbképző központban, egyetlen biogazdaságban, egyetlen alapítványi kutatóintézetben, egyetlen civil szervezetben, egyetlen országos tanácsadó testületben. Ott, ahol lehet. Ahol egy ajtó kinyílik, ahol egy tudásra nyitott fő, egy cselekvésre kész szív akad. Legyen az parlamenti elnök vagy erdei iskolába érkező kisdiák. „Nem elég azt szajkózni, hogy ’a környezeti nevelést az óvodában kell elkezdeni’, hanem azzal párhuzamosan a társadalom értékrendjében, a szabályozókban, a politikai közgondolkodásban, sőt az áruházak polcain is változtatni kell”. Gyulai Iván ott van, ahova odaengedik, s nem tér ki a reflektorfény elől sem, ha az segít előbbre, akár egy lépést is. De tudjuk, nem kedveli, ha ő kerül a középpontba. A legjobban talán a gömörszőlősi biopalánták között érzi magát. Kedves Iván, kérünk, ezt a mai kicsiny reflektorfényt tekintsd hát a szolgálat egyik lehetőségének. Ma ugyan Rólad beszélünk, de azzal is a közös ügyet hirdetjük, szolgáljuk.
Budapest, 2015. június 30.
