Akik olvasták a Wayward Pines-trilógia első két részét, azoknak az idegei valószínűleg már a pattanásig lehetnek feszítve. Az érdem Bake Crouch-é, aki kigondolta ezt a fordulatos és feszült thillert. A mézesmadzag receptje működik, ugyanis a Wayward Pines és A pokol kapujában egyaránt letehetetlenek, ami már jó jel egy sorozat esetében. A befejező részt olvasva csakhamar világosság válik, hogy a kedves író egészen eddig csak játszott velünk, ugyanis lehetett még fokozni az eddigieket, amelyek így „csupán” Az utolsó várost készítették elő.
Ismét – még mindig – Wayward Pinesban vagyunk, az utolsó városban. Három hete érkeztünk a titkosszolgálatos Ethan Burke-kal karöltve. Abba az idahói városba, amely a felszínen tökéletesnek tűnik, ám a díszcsomagolást lebontva róla már nem is nyújt olyan vonzó képet. Ugyanis a lakóknak semmiben nincs szabadságuk dönteni, minden elő van írva nekik, és kérdezni halálos főbűn, a szökésről már nem is beszélve. Mindemellett vallásosságra is nevelik a gyerekeket, akik isten képében a városalapítót, David Pitchert tisztelik.
Ethannak kívülállóként azonban szemet szúrnak a visszásságok, és addig megy, ameddig senki sem mer: felfedezi az elképesztő titkot, amely amögött az elektromos kerítés mögött rejlik, amely a várost környező félelmetes világtól hivatott megvédeni. Ennek köszönhetően tartja egy őrült és a híveiből verbuválódott hadsereg uralma alatt az embereket. S ha lehull a lepel erről a titokról, az minden képzeletet felülmúló pusztulással járhat.
Az utolsó városban a szerző ismét felrázta a tempót, s még jobban bele is húzott: az események gyorsabban pörögnek, mint az első részben, és a másodikra jellemző merengős-visszatekintős részek ezúttal mellőzöttek. Meglehetősen előnyére vált a sorozatnak, hogy mindegyiknek megvan a maga saját jellege és szerepe a történet szempontjából, s nem egy köteten belül váltakozik a cselekmény intenzitása. Crouch szokásához híven úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy továbbra sem lehetett kikövetkeztetni a végkifejletet, ami nagyon dicséretes; nem engedi láttatni az egész erdőt. El- illetve beleveszni pedig nem is lehetne egyszerűbb: az író érezhetően könnyed, erőlködéstől mentes stílusa fogságba ejti az olvasót.
A Wayward Pines egy kivételesen jól sikerült thiller: a trilógia maradandó benyomást tesz az olvasóra, így garantáltan nem válik múló emlékké, és nagyon sokáig előkelő helyet fog elfoglalni az egyéni toplistás olvasmányok között. Kalandos, izgalmas és lenyűgöző olvasmány – kár lenne kihagyni, mert a végére egészen más kerekedi ki belőle, mint amire eleinte számítani lehet.
