A két Opi
A nagysikerű „Tardi Hurkafesztiválon” találkoztam a két Opival. Így ismeri Őket a szakma, és mindenki aki kicsit is jártas a gasztronómiában. Opóczky István /57/ és Sándor /53/ mesterszakácsok, akik már negyven éve azon igyekeznek, hogy a Kedves Vendégek kedvébe járjanak. A kisvendéglőtől a legelegánsabb szállodákon keresztül, a külhoni és a külföldi nagykövetségekig a két fős villásreggelitől kezdve a 800 személyes állófogadásig szinte mindenhol helyt álltak már, ebben a nem könnyű, de bevallásuk szerint nagyon szép szakmában.
– Nincs szakmai féltékenység kettőjük között? Hiszen István a bonni, bécsi magyar követségtől kezdve, elegánsabbnál elegánsabb helyeken, s most is a Brazil követségen teljesít szolgálatot, amíg Sándor inkább hazai éttermekben főz.
– Bár az életutunk meglehetősen különböző – mondja Sándor, – de ma is szívesen főzünk együtt. Mert az úgy van, hogy besegítünk egymásnak. Ha Istvánnak egy-egy nagyobb rendezvényen kell bárhol főznie, akkor Én utazom, s nem hagyom cserben a bátyámat. Aztán a különböző hazai versenyeken, fesztiválokon is együtt zsűrizünk.
– Ilyen két avatott szakember bizonyára meg tudja nekem mondani, hogy ebben a szakmában miért van nagyobb sikerük a férfiaknak? Hiszen otthon mi asszonyok állunk a főzőkanál mellé, a férfiak csak úgy kedvtelésből főzőcskéznek, de a mesterszakácsok, a világhírű séfek között bizony nemigen találunk nőket?
– Talán pontosan ezért, mert otthon általában a nők főznek. De ezt kényszerből teszik, hiszen a családot el kell látniuk, mi pedig kedvtelésből, szakmaszeretetből alkotunk. – válaszolja Sándor. Mondjuk nálunk otthon is Én főzök.
– Én viszont nem, – veszi át a szót István. A feleségem és a lányaim is nagyon jól főznek, szívesen eszem a főztjüket, otthon nem én vagyok a konyhafőnök.
– Ha már így kicsit otthoni vizekre eveztünk, hagy kérdezzem meg melyik a kedvenc ételük?
– Én nagyon szeretem a birkát és a bárányt, – mondja Sándor. Kevés kerül belőle az otthoni asztalokra, mert a háziasszonyok úgy gondolják, hogy könnyű elrontani, pedig egyszerű az elkészítése, s páratlan az íze. Nekem szinte mindegy, – így István – csak egyszerű legyen. Minél egyszerűbb, annál finomabb, és azok elkészítéséhez kell az igazi jó érzék, és jó szájíz.
– A diplomáciának fontos része a vendéglátás: a hírekben gyakran esik szó a politikusok hivatalos látogatásai alkalmából rendezett munkaebédekről, díszvacsorákról, s a kevésbé pompás alkalmakkor is szerepe van a fehér asztalnak. Bizonyára nem könnyű az államfők, nagykövetek kényes igényeinek megfelelni. Ki állt elő a vendégei közül a legfurcsább, vagy akár leglehetetlenebb kéréssel?
– Nem nagyon volt ilyen a pályafutásom alatt. Az kétségtelen, hogy nagyon oda kell figyelni a vendégek összetételére, s arra, hogy mindig valami újat, változatosat nyújtsunk, ezért egy szakácsnak egész életében tanulnia kell. Tiszteletben kell tartanunk a vendégek vallási szokásait is, s a hagyományokat is.
– István finomságaival elnyerte a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség Venesz József életműdíját, a Német Katonai Lovagrend Érdemkeresztjét és Bécsben az osztrák Szent Lélek Kék Szalagja rendet a népek közötti kapcsolatteremtésben szerzett érdemeiért. Tagja a Magyar Királyi Szakácsok asztaltársaságának, és a Fehérasztal Lovagrend mestere. A sok cím és díj közül melyikre a legbüszkébb?
– Mindegyikre büszke vagyok, hiszen úgy érzem, ezekkel öregbítem a magyar vendéglátás jó hírét, s kicsit a szakma diplomatája vagyok. De talán arra vagyok a leginkább büszke, hogy évek óta minden fesztiválra, versenyre meghívnak bennünket együtt zsűrizni, mert úgy érzem ezzel életünk gyümölcse érett be.
