Találkozás Kovács László karnaggyal
Kovács László, a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője, karnagya az elmúlt években számtalan díjat vehetett át. Találkozásunk egyik apropóját az adta, hogy legutóbb az Érdemes Művész címet is elnyerte. Őt kérdeztük pályafutásáról, és arról, hogy nem megerőltető-e a több évtizedes ingázás Miskolc és Budapest, illetve a számtalan világváros között.
– Az is egyértelmű volt, hogy a zenei pályát választja?
– Jó ideig, igen. Hétéves koromtól minden pénteken a zeneiskolai hangversenyen léptem fel, így a színpadi szerepléshez is korán hozzászoktam. Tinédzserként volt két évem, amikor elektromérnöknek készültem, mert a gitárzenekar, amelyben akkoriban játszottam, a tagjaira komoly feladatot rótt – nekünk kellett összeeszkábálni a zenekari berendezéseket. A matek is jól ment, számomra így nem volt kérdéses, merre induljak, és persze egy tizenéves gyereknek az állandó gyakorlás is terhet jelent. Közben a foci is érdekelt, a Nyíregyházi Spartacusban játszottam, és úgy gondoltam, aki képes – persze, akkori igényeimnek megfelelően – Gerschwin Kék rapszódiáját eljátszani, már készen van, nem érdemes többet zongorát gyakorolni.
– Mi hozta a változást?
– A szüleim egy ideig tűrték a „kicsapongásaimat”, aztán egyszer csak fülön fogtak, és elvittek a szakközépiskola pótfelvételijére. Közölték: mostantól elég volt a sodródásból, munka következik. Így kerültem a Debreceni Konzervatóriumba, majd tizenhét évesen – korengedménnyel – a Liszt Ferenc Főiskola karmester-harsona szakára.
– A pályakezdés igencsak rangos intézményben történt.
– Öt évig korrepetitorként dolgoztam a Magyar Állami Operaházban. Nagy kihívás volt, hogy már az első évben, huszonhárom évesen előadásokat is vezényelhettem. Szerencsénkre sok tehetséges fiatal jött ott össze, egészséges versenyhelyzetben teltek a napjaink, ami kihozta belőlünk a maximumot. Komoly iskola volt ez számunkra, a „nagy öregek” közelében létezni, tanulni – és már maga a hely szelleme is áhítattal töltött el bennünket.
– Tanít is. A jelenkor ifjúságára is jellemző ez az áhítat?
– Valóban, harmincadik éve tanítok a Zeneakadémián, és őszintén mondom – még nem untam meg. A mai fiatalok kétségtelenül mások, mint mi voltunk, ugyanakkor az óráimon ma is látok érdeklődéstől csillogó szempárokat, ami optimizmussal tölt el. Egyébként számomra komoly kihívást jelent a tanítás. Egyrészt, mert az érem mindkét oldalát ismerem (fiatal koromban sokat játszottam szimfonikus zenekarban), tudom, hogyan érez, él, működik a zenekari játékos és miként a karmester. Ez ritkaság. De a nagy próbatétel az, hogy sikerül-e két órán keresztül ébren tartanom a diákok figyelmét, le tudom-e kötni őket. Nevetve azt szoktam mondani, stand-up comedy, amit velük művelek, hiszen a célom eléréséhez igencsak sokszínűen és izgalmasan kell leadnom az anyagot, már-már showmanként.
– Térjünk vissza az Operaház utáni időszakra. Hogy jutott el Moszkvába?
– Jurij Szimonovval dolgoztam az Operaházban, korrepetitorként. Az ő tudása, szellemi nagysága lenyűgöző számomra, ezért is volt nagy megtiszteltetés, hogy felajánlotta, menjek el hozzá tanulni, Moszkvába. Látta ugyanis, hogy sok mindent tudok, az adottságaimmal sincs gond, azonban a karmesteri technika, a kézmozdulatok nem elég kiérleltek. Így aztán három évem Budapest, Miskolc és Moszkva között telt, állandó utazgatással. Szerettem Moszkvába járni, mert tudtam, sokat tanulhatok a mestertől, és erre a tudásra szükségem van, ha sikeres akarok lenni a pályán. A három év megerősített, és ezek után bátran vállaltam a komolyabb miskolci teendőket is. Először a Nyári Játékokra hívtak dirigálni, aztán a Szimfonikus Zenekar felajánlotta, hogy távozó karmesterük helyébe lépjek.
– Sosem bánta meg döntését? Budapesten talán több szakmai kiugrás jöhetett volna…
– Nem bántam meg, hiszen a miskolci munka megmutatta számomra, hogy sokra vagyok képes, bizonyíthattam magamnak és másoknak, és fiatalon komoly szakmai kihívások találtak rám. Egyébként sosem éltem Miskolcon, világéletemben ingáztam, ma is a főváros az otthonom, és sok munka köt oda is. Többek között első karmestere vagyok a Magyar Rádió Zenekarának. Nem állítom, hogy könnyű hajnali öt órakor kelni azért, hogy Miskolcra vonatozzak, fizikailag igencsak megerőltető ez, de lelkileg, szellemileg öröm, így nem szívesen változtatnék. A Miskolci Szimfonikus Zenekar egyébként is erős csapat, amely magas színvonalú koncerteket képes prezentálni. A budapesti életem egyébként nekik is segít, a menedzselésük így, kétlakisággal zökkenő-mentesebben zajlik. Izgalmas játék számomra, hogy délelőtt az egyik városban, délután már a másikban vagyok – úgy érzem, ez az összetettség acélozza a lelkemet. Egyedül a feleségem az, aki nehezen viseli ezt az életformát, de elfogadja, hiszen tudja, nekem ez fontos.
– Hogyan került munkaviszonyba Marton Évával?
– Egy jótékonysági esten dirigáltam, ahol ő is fellépett. Szigorú tekintettel vizslatott mindvégig, nem mondhatnám, hogy megkönnyítette a dolgomat. Majd a koncert végén a férje odajött hozzám, és közölte, a felesége velem szeretne dolgozni. Olaszországban volt az első közös munkánk, és azóta is rendszeresen kísérem őt, zongorán.
– Kevés szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?
– Számomra leginkább az a szabadidő, amikor utazom, és gondolkodhatok. Egyébként amellett, hogy szeretem a szakmámat, és hivatásként tekintek rá, szakbarbár nem vagyok – a világ zenén túli dolgaiból sem akarok kimaradni. Mesterembert nem vagyok hajlandó az otthonunkba engedni, inkább fúrok-faragok, autót szerelek, barkácsolok magam. Úgy érzem egy élet kevés, hogy csak zenével foglalkozzam, mert így annyi minden másról lemaradnék…
Fotó: Csáti Ersók Péter
