2024. 04. 26. péntek

Ervin
1 EUR 393 HUF
1 GBP 459 HUF

A Körmöci-hegyek főgerincén jártunk

A Körmöcbányáról elnevezett hegyvidék legmagasabb, 1313 méteres pontján is jártunk, utunk során meglepetésekben és csalódásokban is volt részünk.

Nagyjából szép idő ígérkezett a körmöci térségre, így elhatároztuk, hogy egy nagy túrával bejárjuk a hegység főgerincének északi felét A környék Magyarországról tömegközlekedéssel szinte megközelíthetetlen. Budapestről irányonként 196 kilométer az út, de ebbe beletartozik az is, hogy nehezen lehet felismerni, hogyan lehet kikerülni a Zólyomtól nyugatra eső díjkötele autópálya-szakaszt. Körmöcbányára belvárosa igen rendezetté és hangulatossá vált. Innen még 10 kilométer a Szkalka, amely nagyjából olyan üdülőhely, mint nálunk a Dobogókő, csak majdnem 600 méternyivel magasabban van. Az út jó minőségű, bár Körmöc belvárosában nem egészen egyértelmű, hogy a meglehetősen szűk utcákban, hogyan kell fordulgatni, hogy a helyes irányban haladjunk. Még egy szűkösség van, a hihetetlen vonalvezetésű Garamszentkereszt – Turócszentmártoni vasútvonal alatt olyan kicsinek tűnik az egynyomsávos  alagút, hogy alig hisszük el, hogy azon menetrendszerinti autóbusz is át tud jutni. Viszont visszafelé éppen láttunk egy ilyen bravúrt. Magára a Szkalkála nincs semmilyen menetrendszerinti közlekedési lehetőség, az autóbusz körülbelül feleúton elfordul egy kis község, Kraluhe felé. Így az 1231 méter magas Szkalka csúcsa alatt, szintben kb. 50 – 60 méterrel található parkolóig csak autóval lehet eljutni. Nyáron, még vasárnap lévén is könnyen találunk helyet a két járművünknek, bezzeg télen lehet, hogy már fel se engedtek volna minket az országúton, mivel itt akkor van a főszezon.

Nekünk, magyaroknak egyébként is büszkének kellene lennünk a Szkalkára, hiszen itt alakult ki a hazai síélet bölcsője. A körmöcbányai polgárság magyar és német nemzetiségű része már a XX. század elején hódolt a télisportoknak, 1913-ban, a Szkalkán  egyemeletes símenedékházat adtak át. A kor szellemiségétől eltérően, már a nőknek is tartottak fenn benne szobákat. Ez a ház lett annak a hegytetői telepnek a magja, amelyből aztán kinőtt az üdülőkkel, szanatóriumokkal, menedékházakkal és szállodákkal telezsúfolt hegytető.
Több, mint három órányi utazás után kikászálódhatunk az autókból és megkezdtük aznapi túránkat. Előbb az aszfaltcsikós úton átsétálunk a Szkalka nyeregbe, a sípályához közeli elárusítóhelyen két fiatal nő gusztusosan megterített tálból reggelizik. Ebből tudjuk, hogy nyitva vannak, kérünk is kávét, teát és üdítőt. Nem olcsó dolog itt kávézni, bár a hely és az idő is gyönyörű, egy ki csésze 500 forintnyi eurót kóstál.

Tovább sétálva elhaladunk a sífelvonó libegőszerűen kialakított álló széksorai alatt, majd egy teljesen újonnan felhúzott négy emeletes szálloda mellett elhaladva a Szkalka csúcsa közelébe jutunk. Itt is kezd kinőni valamiféle építmény, a szuterén és az első szint már kész is van. Pedig idáig innen nézték a kilátást a turisták. A Szkalka tényleges csúcsát egy kétszáz méteres antenna foglalja el, oda egyébként be se teheti akárki a lábát. Úgy látszik itt előbb utóbb mindent lebetonoznak, beépítenek, erős ellentéteként annak, hogy még a fő turistautakat sem tisztítják meg a benövő bozóttól , sokszor kúszni kell a növények között. Lent, jó mélyen, látjuk Besztercebányát, amely a nyolc szlovák megye egyikének a székhelye. A Körmöci-hegyek gerince kelet felé eléggé élesen és szakadékszerűen törik le, sok helyen meredek sziklaszirteket alkotva. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy seregnyien jönnek velünk szemben, a vasalt utakhoz szükséges felszerelésekben. Még dél sincs és már végeztek a vasalt utakon mászók, rengeteg a gyerek, még négy-öt éveseket is látunk. Szinte minden, az utunktól jobbra eső bütyökre, hegyoromra kimehetnénk, mert valamennyiről szép kilátás nyílna.

De haladnunk kell a főgerincen északra vezető piros jelzésen, hogy időben odaérjünk mindenhová. A főgerincen déli irányban túrázók szintén szép helyeket járhatnak be, de ott nem mindig a hegytetőkön vezet a jelzett turistaút.
Mi most éppen az 1212 méteres Kremnická skalán baktatunk át, majd elérjük az a horpadást a hegység főgerincén, amely alatt egy gyalogos alagút húzódik. Ez az idők folyamán többször beomlott és sokszor éveken át le is zárták. Legutóbb azonban kibélelték és újból megnyitották a kirándulók előtt. Persze, hogy mi is leereszkedtünk és átmentünk rajta, majd egy jó meredek ösvényen visszakapaszkodtunk a gerincen futó piros turistaösvényre. Itt már olyan búja volt a növényzet, hogy szinte kúszni kellett, és azon se csodálkoztunk volna, ha egy indián törzs állta volna utunkat. Ha indián törzs nem is, túracsapat azért több is jött szembe, udvariasan kerültük el egymást. Az 1283 méteres Vyhnatován alig volt kilátás, majd meredeken ereszkedtünk le egy újabb hágóba, hogy azt követően felkapaszkodjunk az 1281 méteres Kamennára. Ezután hosszabb lejtőn, de már jóval szélesebb úton ereszkedtünk le az 1117 méter magasságban lévő Kordiki (Kordás) hágóba. Itt a sárga jelzés keresztezi utunkat, amely Kordikiból, a főgerincen át, az Obrázok turistaház érintésével vezet. Rövid pihenő után újra nekirugaszkodtunk, hogy az 1178 méteres Tabla érintésével eljussunk a Pod Tabloghoz, ahol a főgerinc és vele a piros turistaút és majdnem derékszögben balra fordul.  Egészen addig a pontig, ahol a kék jelzés összefonódik a mi piros jeleinkkel, enyhén emelkedő, füvel benőtt szekérúton haladunk. Innentől egy szűk ösvényen olyan területen megyünk, ahol semmit, még a kidőlt vastag fákat sem takarítják el az útból. Nemsokára a Flochovej hágóban három felé mehetnénk tovább, de a kék és az ide becsatlakozó zöld jelezéseket figyelmen kívül hagyjuk és élesen jobbra fordulva a piros jeleket követjük, az alaposan benőtt ösvényen. Az 1313 méteres Svrcinnik, az egész hegység legmagasabb pontjára nem vezet fel a turistaút, de annak közelében elhalad.

A térképen erre a részre észak felé bejelölték a szép kilátást. Ez egyszerre okozott csalódást és meglepetést is. Az egész hegység nagyon dús a növényzetben, erdőségekben, a kevés helyen nyíló kilátások alkalmával is láthatjuk, hogy a többi hegy, még a legmeredekebb oldalak is teljesen és szinte megszakítások nélkül erdősek. Ezt a tengerszint feletti magasság és a valószínűleg csapadékosabb időjárás okozza. A nehezen kimondható helyről, a Svrcinnikről is elmondható ugyanez. Csak szeleteket látunk a panorámából, de azok egyszerűen fantasztikusak. A szintkülönbségek óriásiak, és rengeteg éles hegygerinc szabdalja a tájat. Észak felé látjuk a Nagy-Fátra második legmagasabb csúcsát, a hatalmas füves lejtőivel, az 1574 méternyire nyúló Kriznát. De kelet felé is lenyűgöző a panoráma, legalábbis abban a vékony sávban, amelyet az óriásira növő fenyőfák látni engednek. Például csak a visszaútban vesszük észre, hogy a Tabla keleti oldalában, néhány méternyit elhagyva a turistautat, lenyűgöző panoráma tárul fel elénk.

A Kordiki hágóba visszaérve úgy döntünk, hogy nem a piros jelzésen, hanem jelzetlen szekérúton megyünk tovább. Van, aki a térképre ránézve azt mondja, hogy az sokkal hosszabb és inkább maradjunk a turistaúton. Látszólag igaza van, a szekérút hatalmas kerülőt ír le, de cserébe nem csak, hogy máshol mehetünk, mint délelőtt, de jóval kevesebb az emelkedő és kényelmes, szélesebb úton gyalogolhatunk, elkerülve a már említett bozótos részeket. A fölös csúcsmászásoktól is megkíméltük magunkat, így jutunk el az alagút közvetlen közelébe, ahol megint nem a gerincen, hanem a kíméletesen emelkedő szekérúton megyünk tovább, amelyet innentől a sárga és a piros jelzések is kísérnek. Ha véletlenül nem értenék, Szlovákiában nem olyan logikus a turistaútjelzés rendszere, mint nálunk, ugyanaz a jel akár ketté is ágazhat. A színeknek sincs olyan rangsor jellege, mint, amilyet itthon megszoktunk. Ettől függetlenül csakhamar elérjük a Szkalka telepét, még „átbújtunk” a libegő álló széksorai alatt és néhány perc alatt az autóparkolóba érünk. Bejárt utunkat gyakorlatilag egy közepes nehézségű pilisi túrának lehet felfogni azzal a különbséggel, hogy egész idő alatt viszonylag magasan jártunk. Az is bebizonyosodott, hogy visszafelé a Kordiki hágótól a hosszabb út kevésbé volt fárasztó és jóval rövidebb ideig is tartott, mintha maradtunk volna a gerinc piros útján.

Összesen 23,6 kilométert gyalogoltunk, közben 660 méternyi relatív szintkülönbséget győztünk le, 8 óra és 11 perc alatt, természetesen a pihenőkkel együtt.
Kertész Z István/kép: a kirándulás részvevői.

Érdekesnek találtad? Oszd meg a Facebookon!

Facebook

Kapcsolódó cikkek

További cikkek