Mással sem volt tele a (bulvár)sajtó a nyáron, mint Gerard Depardieu szerepvállalásával a Szegedi Szabadtéri Játékok Háry Jánosában, és bár kétségtelen, hogy ez a Játékok sajtóvisszhangját és jegyeladási statisztikáját kellően feljavította, a darabnak igazából nem használt, sőt. Béres Attila Háryja azonban ezzel együtt is szerethető, korszerű, élvezetes előadás volt; a maga kompromisszumaival együtt is a legjobb, amit a nyár folyamán láttam.
Béres Attila az utóbbi években részben a szemünk láttára vált kiváló rendezővé, hisz a Miskolci Nemzeti Színházban is több remek alkotást állított már színpadra, köztük a Woyzecket vagy a My Fair Ladyt. Ezúttal a Háry Jánosnak veselkedett neki, mi pedig ennek külön örültünk, mert lássuk be, Kodály egyébként muzeális szempontból kétségtelenül értékes daljátékára a leporolással egybekötve kétségtelenül ráfért némi restauráció is.
A darab ugyanis eredeti formájában és tartalmában tökéletesen érvényét vesztette – ma, amikor a fapados légitársaságok Budapest-Luton járatai Angliába kivándorló vagy kivándorolt és vakációról visszatérő magyarokkal vannak tele, aligha érzik sokan dicsőségnek azt, ha a külföldön elért sikereket félredobva visszatérnek az isten háta mögötti kis szülőfalujukba, ahol ugyan csak két torony látszik, de az legalább a miénk. Ha ezek ráadásul csak elképzelt és felnagyított sikerek, akkor pláne – öltözhetünk mi akármilyen szép frakkba és cilinderbe, történeteinkre legfeljebb a hármas metró karbantartó-személyzete lesz kíváncsi. Na, mindegy, azért csak Tiszteletet A Magyaroknak, még akkor is, ha csak mi hisszük azt, hogy Napóleont is csak a huszárok hősiessége állította meg, és hogy egy komolyabb nyugati-orosz diplomáciai konfliktust is a magyarok közbenjárásának köszönhetően hárítottak el. Sőt, hárytottak el – elnézést a szóviccért.
Lényeg a lényeg, ez mind benne van a Háry Jánosban – csak olvasni kell a sorok között. Béres Attila és csapata (dramaturg: Ari-Nagy Barbara) pedig megtette, ráadásul a darab mindemellett meg tudott maradni egy szórakoztató nyáresti zenés-vicces előadásnak is. Ebben persze sokat segítettek a nem is titkoltan beleszőtt gegek – úgymint a saját nevén bemutatkozó Szabó Győző, az „Én vagyok a híres egyfejű…”-re rázendítő Bodrogi Gyula, a díszletként (Cziegler Balázs munkája) funkcionáló hármas metróval közlekedő hercegnő és komplett császári udvar, és még sorolhatnánk…
Na de beszéljünk akkor arról a híres Napóleonról is (hisz mindenki erre vár – mint ahogy azt a színpadon is kimondta az öreg Háryként jutalomjátszó Király Levente). Gérard Depardieu személyében ugyanis valódi világsztárt hívtak meg a szerepre, amelyet kellően fel is nagyítottak a jeles eseményre. Hogy Depardieu jót tett marketingszempontból, az nem kérdés, hisz tényleg hónapokig erről beszélt minden sajtóorgánum, ráadásul mindkét előadásra sikerült teljes telt házat bevonzaniuk így a szervezőknek, amely azért amúgy aligha sikerült volna. (Az anyagi haszon már más kérdés, ugyanis azért a sztár gázsija aligha mérhető fillérekben).
De mi a helyzet a művészi szempontokkal? Ha figyelembe vesszük, hogy a szerep felnagyítva sem állt nagyon másból mint nyögésekből, hörgésekből, néhány francia mondatból és pár elismételt magyar szóból, akkor Depardieu remekül teljesítette a feladatát – több prózát aligha lehetett volna beleírni, hisz a színész nem vett részt a próbafolyamatban, csak pár napot töltött Szegeden. Így ugyanakkor a jelenetsora, a legidegesítőbb francia bohózatok szintjére süllyedve az előadás egyik mélypontja volt – de ez sokakat nem zavart nyílt-színi vastapsban, hisz mégiscsak egy filmekből is ismert világsztár látogatott el hozzánk, megadva a magyaroknak a tiszteletet (?)… (Arra most nem térnénk ki, hogy mennyire groteszk az, hogy a francia császár-diktátort pont egy franciából orosszá vált fickó játszotta el.)
Napóleon ide, Depardieu oda, a szereposztás egyébként remekre sikerült. Háry szerepében Homonnay Zsolt kiélhette minden vágyát egyébként kivételes orgánuma kieresztését illetően (ráadásul kedvére ripacskodhatott is, most senkit se zavart – meg is tette, bár ez a szerepkör kevésbé áll neki jól, mint az arisztokratikus Mr. X (Cirkuszhercegnő) vagy Maxim (Rebecca). Örzseként Bordás Barbara énekelt remek hangon népies dallamokat, Mária Lujza szőke fürtjeit Bucsi Annamária rázta kedvére, Kalocsai Zsuzsa ismét bizonyította császárnéként, hogy a kiváló előadásokon még tovább tud lendíteni, Szabó Győző kis szerepből csinált nagy(obba)t, Vasvári Csaba Krucifixe pedig úgy volt túlzó, hogy mégis nevetni kellett rajta.
Két embert külön is érdemes kiemelni: Bodrogi Gyula rutinos színházi macskaként minden tapasztalatát és egyéniségét rakta bele mind az orosz határőr (oppárdon, burkus silbak), mind a szenilisnek és jóságos iskolaigazgatónak átírt Ferenc császár szerepébe (szép pillanat volt, amikor a tapsrendnél megtalálták egymást Depardieu-vel – bár cinikus és a szórakoztatóipart ismerő énünk azt súgja, hogy nem volt teljesen spontán…). A miskolci társulatból Szegedre érkező Zayzon Zsolt tolmácsként és peronőrként is parádézott, bizonyítva azt, hogy ha a drámai szerepek rosszul is találják meg (pl. Rosmer a Rosmersholmban), komédiázni nagyon tud.
A Háry Jánosnak 2014 nyarán ilyennek kellett lennie. Néha giccsesnek, mint a szívüket mézeskalácsosan a mellük külsején hordó huszároknak (jelmez: Tihanyi Ildi), néha cukinak, mint a kisherceg-kórus bevonulásakor és dalolásakor, néha pedig túlzónak és ironikusnak, mint a németeket-franciákat oroszokat egyaránt végletekig szerencsétlennek és hülyének bemutat, a Magyar Virtust pedig zománclepattanásig fényező jelenetekkor. És hogy mi a tanulság? Nos, vigyázzunk, mert addig meséljük egyre legendásabban saját hőstetteinket, és addig örülünk a dicső, hősies múltunknak, amíg végleg ki nem gyullad alattunk a hármas metró.
Dicsuk Dániel