Hangzatos címe van Sándor Anikó új könyvének: Magyar Camino – mely alapján nehéz eldönteni, hogy a korábbi hasonló témájú sikerkönyvek írónője mire utal, egy magyarországi útvonalra, vagy egy honfitársaink által megtett zarándoklatra. Nos, ez esetben mindkettőről szó van. A szerző ezúttal az El Camino magyarországi szakaszára kalauzolja el az olvasót – azokat, akik gondolatban-lélekben el kívánják kísérni őt és útitársát (merthogy ezúttal az is van) az úton.
Az írónő találkozik a Magyar Caminón egy válságban lévő ateista férfivel, Jánossal. A mai farkas- és versenytörvények uralta materialista világban a megfelelési kényszer rátelepszik a mindennapokra, a moralitás pedig egyre kisebb súllyal nyom a latban. Nem csoda hát, hogy János (és rajta kívül valószínűleg még sokan mások) letért útjáról, elvesztette a kapcsolatot önmagával, s a kínok kínhát éli legbelül lelkében. És mégis, mit keres a zarándokúton, ha nem istenhívő? Bizony, lehet annyira elkeseredett az ember, hogy meggyőződéseit felülíró tettre szánja el magát, végső mentsvárat remélve…
De nem várhatjuk el, hogy mások cselekedjenek és döntsenek helyettünk. Noha külső segítséget és erőt kaphatunk, a feladat oroszlánrésze mégis ránk hárul. Mi felelünk saját életünk alakulásáért. Persze, a legnehezebb újra kézbe venni az irányítást, mikor azt látjuk, nincsen kiút. Pedig valójában mindig van, csak rajtunk múlik. Csak a biztos pontot jelentő hitet szükséges megtalálni vagy visszaszerezni, és megtartani – s talán ez a legnehezebb feladat.
Ha úgy érezzük, megtorpantunk, s már csak lefelé vihet az út, érdemes lehet kicsit megállni – levegőt venni, szemlélődni, önvizsgálatot tartani. Erre a célra egy zarándokút a legmegfelelőbb, mikor nincsen más és senki, csak mi. Ehhez persze idő és bátorság kell, és nem is biztos, hogy itt van már a megfelelő pillanat. Addig lehet egy próbát tenni a szerző művével: a könyvlapokon keresztül el lehet őt és Jánost kísérni az úton, latolgatva-érlelve közben egy valódi zarándokút ötletét.
Kicsit visszakanyarodva a könyve, Sándor Anikó az egyik hazai élharcosa annak a hitnek, hogy az eredeti El Camino, és az ahhoz hasonló túrák valóban spirituális élménnyel is járnak a gyaloglás és a természetközelség érzésén kívül is. Mindenkinek joga van abban hinni és azt érezni, amiben és amit csak akar – sőt, ha ez segít abban, hogy ettől jobb, teljesebb, emberibb emberré váljon valaki, akkor ez hatványozottan igaz.
Sándor Anikó történetei – és így a Magyar Camino is – önmagukban is érdekesek és elragadóak, az pedig a mi döntésünk, hogy miként tekintünk rájuk. Egy komoly lépésként a saját spirituális megújulásunkhoz vezető úton, vagy pedig csak egy szép, metaforikus meseként. Ezt nekünk nem tisztünk megállapítani – véleményünk természetesen lehet –, inkább mindenki döntse el maga: az azonban biztos, hogy a regény ettől függetlenül, önmagában is érdekes lehet sokak számára.
Ha másért nem, hát azért mindenképp, mert Sándor Anikó az utóbbi években egy gyökeres életmódváltáson ment keresztül, mellyel kapcsolatos, meglehetősen intenzív tapasztalatai, vallással vagy anélkül, spiritualitással vagy anélkül, de alighanem sokaknak hasznára válhatnak.
