Patrick Rothfuss tökéletes példája annak, hogy aki stréber-jellemvonásokat mutat, annak még nem feltétlenül kell leírnia az életét, illetve hogy merjünk a belső hangunkra hallgatni. Ennek ellenére nem vezetetett egyenes út a Királygyilkos krónikája című trilógia első kötetének megjelenéséig – két okból is: egyrészt, az egyetemen tett vargabetűs kitérő végett, amikor is kezdetben sokéig más tudományterületekbe kóstolt bele; másrészt, a könyvkiadók miatt, amelyek, mintha összeesküdtek volna ellene, nem voltak hajlandók kiadni könyvét.
De tudjuk, az nevet a végén, aki utoljára nevet: a szerzőnek végül nemhogy sikerült kiadót találnia, de számos elismerést bezsebelve még hatalmas sikert is aratott, ami A bölcs ember félelme címet viselő második résszel sem ért véget.
A bölcs ember félelme ott veszi fel a történet fonalát, ahol az első rész, A szél neve letette: Kvothe javában készül az egyetemi felvételi vizsgáira. Ennek megfelelően a kötet egy része az ott töltött időről szól. A bajt mindig mágnesként vonzó Kvothe ezúttal sem hazudtolja önmagát: rövid időn belül egy befolyásos nemessel való rivalizálásos összetűzések közepette találja magát. Mindemellett bimbózó látszatkapcsolatba bonyolódik a szépséges Denával, és pénzügyi gondjai sem oldódnak meg, amely később majd a kölcsönt nyújtóval való leszámolásokhoz vezetnek.
A közel sem hidegvérűségéről híres Kvothe egy Ambrose-zal való brutális leszámolás után kénytelen elhagyni az egyetem berkeit, és külföldön próbál szerencsét. Hogy mit kezd magával ezután? Egyik barátja általi közbenjárásának nyomán egy távoli udvarba kerül arisztokratáknak zenélni. Innentől elkerülhetetlenül belebonyolódik az udvari intrikákba, miközben többek között rejtélyeket és szülei halálának körülményeit próbálja tisztázni, a bírósággal a nyakában… De hát aki egyszer eldönti, hogy márpedig legenda lesz, az járja is ki ennek az iskoláját, nemde?
Rothfuss a trilógia első részében bebizonyította, hogy a mesélésre született, s ez a folytatás esetében sincs másként. Rendkívül választékos szókincset használva igényesen fogalmaz, ami a mostanság felkapott, szinte egymás másolataiként kiadott fantasy könyvekre egyáltalán nem jellemző. Pont ezért – és bármily’ meglepő – az aprólékos, részletes, terjengős leírás sem zavaró, sőt, szinte kiált érte a regény, ugyanis ezáltal az olvasó szinte belekerül a Rothfuss teremtette miliőbe.
A mesére mint műfajra egyéb elemekkel is rásegített a szerző: versek, kisebb mesék, néphagyományok gazdagítják az akár hőseposznak is beillő történetet. Mi több, nem esett abba a hibába sem, amelybe a legtöbb fantasy-író igen, hogy könyvét temérdek mennyiségű műfaji elemekkel árasztja el, amelyeknél ráadásul gyakran az egymás közti logikus kapcsolódás legapróbb nyomát sem lehet felfedezni.
És ha már mese, itt le kell szögezni, hogy aki megdöbbentő és sok fordulatot vár, az rossz ajtón – akarom mondani, könyvborítón – kopogtat. Ugyanis pont, hogy jellegéből adódóan nem ez a lényege A királygyilkos krónikája-sorozatnak. Sokkal inkább egy lassabban csordogáló, fokozatosan megemésztendő történet, amelynek időt kell adni, hogy kifejtse hatását: azaz magával ragadjon az író által megteremtett világ, a mágia és a varázslat. És ha már mese, akkor általános (és hagyományos) értelemben véve abban tanító-nevelő célzattal üzeneteket is szokás elrejteni. Nos, Rothfuss erről sem feledkezett meg, ugyanis a szemfüles olvasó tetten érheti a szerző elrejtette apró bölcsességeket, gondolatokat.
Ami pedig a szereplőket illeti, újabb erős pillérét alkotják a Királygyilkos krónikája-trilógiának. Egytől egyik megfelelően kidolgozottak, egyediek és mesébe illő jellemmel rendelkeznek. Kiemelendő a főszereplő, Kvothe karaktere, aki bár nem korszakalkotó, de olyan tulajdonságokkal felvértezett – csak párat említve: vakmerőség, önfejűség, talpraesettség, simlisség –, amelyek hihetővé, szerethetővé teszik személyét. (Ennek oka az is lehet, hogy személyes meglátás szerint a szerző kicsit magáról is mintázhatta főhősét.)
Az ifjabb korosztálynak kiváltképp amiatt ajánlott olvasni, hogy magán viseli a minőséget több szempontból is. Felnőtteknek pedig azért lehet érdemes kezükbe venni Rothfuss műveit, hogy tartalmas kikapcsolódás mellett ismét visszahozhassák-felidézhessék tovaszállt gyermekéveiket.
