Rövid idő alatt megdöbbentően nagy népszerűségre tett szert a sorozatgyilkosokat gyilkoló sorozatgyilkosról szóló sorozat – és bár nyilván kisebb volumenben, de hasonlóan közkedvelt az ötletgazda, Jeff Lindsay által jegyzett, hasonló címmel és természetesen Dexter Morgannel foglalkozó könyvsorozat is. Melynek, a karácsonyi „könyv-őrültekháza” egyik üdítő színfoltjaként, az immár sokadik része jelent meg néhány hete hazánkban is.
Az első dolog, ami az új Dexter-kötetet kezünkbe véve feltűnik, az az, hogy a szerző (és a magyar kiadó) szakított a korábbi D-betűs alliterációval, ugyanis a Dexter dühödt démonai, a Drága, dolgos Dexter és a Dupla Dexter után most a Dexter és a végső vágás lett a regény címe. Pedig bőven lett volna még potenciál a D-betűkben (melyet mi is rendkívüli módon szeretünk, érthető okokból), gondoljunk csak a remek hangzású Dexter és a drabális, durva dán dog, vagy a Dexter és a dagadt drákok drákói dogmái címlehetőségekre. Vagy Dexter és a durván durranó drónok darabjai…
Kicsit komolyabbra fordítva a szót, sokszor azon dühöngünk, hogy olyan emberekről szólnak filmek és egyéb tévéműsorok, akik semmit nem tettek le az asztalra. Ezúttal más a helyzet, ugyanis a miami rendőrséghez sorozatsztárok érkeznek, hogy élesben vegyék szemügyre az életbeli alteregóik, azaz a nyomozók és laboránsok munkáját a jövőbeni hitelesebb alakítás érdekében. Így a hétköznapinak tűnő Dexter Morganhez is közel kerül egy szupersztár, aki az életben is barátkozni akar a látszólag a legszürkébb szürkeségig átlagos rendőrségi alkalmazottal.
Mi azonban már tudjuk azt a titkot, amit Robert (a sztár) még nem – és ami miatt Dexternek minden oka megvan arra, hogy nemhogy elkerüljön mindenféle sajtó- és egyéb nyilvánosságot, de a végletekig irtózzon is tőle. Lássuk ugyanis be: az, hogy életben akar maradni, azért tényleg elég nyomós érv. Bár egy egyébként szociopata sorozatgyilkosnál ugyebár sosem lehet tudni… (Azaz dehogynem, hisz Dexterünk pont hogy racionális – de azért jól hangzott ez a mondatrész.)
Mindazonáltal, mint minden szakember, nyilván Dexter Morgan is büszke arra, amit csinál (és ahogy csinálja), és most, hogy lehetősége nyílik kicsit fürdőzni a sikerben és a népszerűségben, joggal érezheti úgy, hogy ez azért egy kis, még nem egészségtelen és „megrázó” mértékben kijár neki. A siker azonban mohó parazita, és ha megcsap a szele, rávesz minket arra, hogy egyre többet és többet akarjunk belőle. Márpedig Dexternél különösen igaz: a jóból is megárt a sok.
Beszélhetnénk mindenféle magasztos pszichológiai kérdésről – például a bűnről és a lelkiismeret által vágyott bűnhődésről, amire mások egész színműveket alapoztak. Dexternél azonban, aki híján van mindenféle ehhez hasonló, érzelmi értelemben értett emberi vonásnak, semmi ilyesmiről nincs és nem is lehet szó. Még akkor sem, ha egyébként ezúttal a törvényen kívüli igazságszolgáltató különösen közel kerül a törvényes igazságszolgáltatáshoz – de ennél többen nem árulok el… Legfeljebb még annyit, hogy egy nő is a képbe kerül, méghozzá különleges módon – na, de ennél többet már tényleg nem…
DD
