Az utóbbi időben hazánkban is nagyon elterjedtek a film alapján készült színházi előadások, gondoljunk csak a 2013 májusában bemutatott Ghostra és Betörő az albérlőmre. Ez a sor folytatódott most a szintén a Madách Színház által műsorra tűzött Poligamyval, mely azonban egy nagyon jelentős aspektusban különbözik az előbb említettektől. Az Orosz Dénes filmvígjátéka alapján írt zenés darab ugyanis ízig-vérig magyar produkció, szerzői ugyanis a korábban már Csoportterápiát is jegyző Bolba Tamás, Galambos Attila és Szente Vajk, valamint a hozzájuk társult rendező-igazgató, Szirtes Tamás.
Elöljáróban le szeretném szögezni, hogy bár személyes ízlésemhez nem áll annyira közel, jól éreztem magam a Poligamym. Úgyhogy, hogy gyorsan túlessünk rajta, kezdjük is a darab hibáival –mivel, bár az összkép pozitív, azért több sebből is vérzik. Ebből az első és a legfontosabb maga az alapanyag: a film ugyanis nem véletlenül bukott nagyot – a Madách Színház azonban bebizonyította, hogy a sz… szerényebb minőségből is tud várat építeni. Egy értelmetlennek tűnő filmből (tegnap megnéztem) a szerzők egy – még a néhány dramaturgiai furcsasággal, például a Lillákkal együtt változó apákkal együtt is – érthető, követhető, emellett pedig pörgős művet alkottak, ami azért ilyen kiindulópontból szép teljesítmény.
Modernné, fiatalossá akarták varázsolni a darabot, ám ezzel kapcsolatban – „fiatalként” – azt tudom mondani, hogy a kevesebb néha több. Egy előadás a történetének és karaktereinek önmagában is megütheti az általunk várt mércét, nem kell ehhez még teleírni a szövegkönyvet trendinek tűnő, külföldi szavakkal is. Hasonlóképpen, bár néha jó hangulati aláfestést adott, sokszor indokolatlannak éreztem a hetvenes évek diszkóhangulatát idézően folyamatosan villogó díszlet létét is.
Méltatlan lenne azonban, ha kizárólag a hibákról beszélnénk. Amúgy sem vagyunk olyan szőrös szívűek, hogy ne emeljük ki a pozitívumokat, de egy új magyar darab születésekor ez különösen igaz. Nem mintha ennyire nacionalisták lennénk, sőt hiszünk abban, hogy a kultúra szempontjából mindegy, hogy honnan jön, az elsődleges a minőség. Objektíven nézve ez igaz is, ettől függetlenül azonban fontos, hogy ne csak tehetséges rendezőink és színészeink legyenek, hanem olyan színházi műhelyeink is, melyek teljesen önálló produkciókat is képesek létrehozni. És, mondjon Vidnyánszky Attila akármit, a Madách Színház, még ha kicsit egyoldalúan is, de ilyen.
Ennek egyik végterméke a most megszületett Poligamy, mely, minden hibájával együtt is egy komplex, dinamikus, könnyen fogyasztható darab lett. Megvannak a maga erősségei és a gyengéi – és mint ilyen, a populárisabb zenei világának, jó értelemben vett hétköznapiasságának és kellemes hangulatának köszönhetően meg fogja találni a maga közönségét is. Ráadásul amiben erős, abban tényleg az – ezt úgy is el kell ismernem, hogy, mint mondtam, kevéssé állnak közel hozzám a populárisabb hangzású és hangszerelésű musicalek: nem is maradt a fülemben-fejemben egy dal sem, az összhatásra mégis emlékszem..
A férfi főszereplőt, Andrást Nagy Sándor alakítja.A népszerű színész az utóbbi években többször is igazolta, hogy méltán játszik vidám darabokban főszerepet (ez ezúttal is így volt), azonban az is ismét egyértelművé vált, hogy miért tűnik fel egyre kevesebb zenés előadásban. András legjobb barátjaként, Kornélként pedig a darab egyik alkotóját, Szente Vajkot láthatjuk – ő leginkább, mint gyakorlatilag minden egyes szerepében, egy chipsadómentes országból csempészett taurindús energiaitalhoz hasonlít.Eltérő színpadi karakterek, de jól kiegészítik egymást, és bár más úton érik el, a humor közös bennük.
Az előadást, éppúgy, mint ahogy állítólag az életben a férfiakat, a nők cipelik a hátukon. Balla Eszter profin visszafogottan ábrázolja a sokoldalú, életszerű „fő Lillát”, Oroszlán Szonja remekül testesíti meg a sokak számára eszményi független értelmiségi nőt, és a szélsőséges személyiségű alternatív Lillákat megjelenítő fiatal színésznők is jól hozzák a sarkított karaktereket. Közülük is kiemelendő az a Trecskó Zsófia, aki a rossz emlékű Starfactoryt követően ismét cicababát játszik, méghozzá nagyon hitelesen.
Bármennyire is nem úgy mentem oda, az előadás alatt elkezdtem gondolkozni a nők személyiségének összetettségén. Nem jutottam semmire sem. Úgyhogy utána inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit akarunk mi, férfiak. Ezzel sem jutottam semmire. Végül amellett döntöttem, hogy inkább csak elengedem magam, és szórakozok egyet. Ez pedig minden fentebb leírt tényező mellett is sikerült – és ez a Poligamy legfőbb érdeme és erőssége.
Dicsuk Dániel
Fotók: Jekkel Dóra
