„Anya, innen látni az összes csillagot!” (José Pedro, 11, egy éjjel a hámori vendégház erkélyén.)
„Na jó, ebbe az iskolába szívesen járnék” (Miro, 7, Fülöp-szigetek)
„Noha, gyere segíts! Azt fordítsd le Botinak, hogy én már hatszor voltam szerelmes. És ő hányszor?” (Roy, 12, Izrael)
„Nézd, egyfolytában mosolyog!” (Franziska, 39, hétéves kisfiára mutatva).
Boccavihagbó, boccavihagbó húlika húlika sahga vihagpó… – hallatszik minden reggel a Waldorf-iskola patakparti épületéből a napköszöntő dal, ezt gyertyagyújtás és bothmer-gyakorlat követi, mint minden reggelen az iskolában. Ismerős mozdulatok az ittlévőknek, mégis megható csend, nyugalom minden reggel. Aztán felhangzik sorban a héber Halleluja, a portugál gyerekdal, a német Schuman-dal, a fülöp-szigeteki népdal. Mindenki igyekszik megismerni a másik nép életét, kultúráját, nyelvét, szokásait. Az egyik apuka életében először saját kezűleg készíti el a sárkányjelmezt, a másik otthonosan ácsorog a játszótér mellett, és hol egy maláj könnycseppet töröl le, hol egy magyar sebesültet lát el, hol pedig önfeledten hintázik a többi gyerekkel.
Mintha ezer éve ismernénk egymást! Mondja remegő hangon a búcsúkörben utolsó nap Ester, a kemény büntetőjogász, mindenki zavartan törölgeti szemét. A gyerekek, akik első nap még csak a szemük sarkából méregették egymást, félve a nyelvi akadályoktól, most titkos kézjeleket váltanak, megható, ahogyan megölelik egymást, kicsik, nagyok, fiúk, lányok, szomorúan búcsúzkodnak ők is.
Már megint csoda történt Hámorban. Waldorf-módra.
A Hámori Waldorf Iskola első nemzetközi családi táborában négy nemzet 18 képviselője volt jelen: izraeli, német, fülöp-szigeteki és portugál waldorfosok., és persze mi, magyarok. A külföldieket lenyűgözte a csodás környezet, az a béke, nyugalom, csend, szépség, ami körbeölelt ott bennünket: kívülről is, belülről is. A szűkebb és tágabb környezettel ismerkedve örömmel járják a hegyeket („Anya, hol vannak itt hegyek, azt mondtad, lesznek!” – mondta Miro, a kis örökmozgó Bükkszentkereszt közepén. „Nálunk a hegyek barnák, nincsenek erdők, mert kivágták a fákat” – magyarázza Liza, az anyukája, látva elképedésünket), botladoznak az ösvényen („Nálunk annyira kevés a turista ösvény, hogy mindet kirakták kővel” – magyarázzák izraeli barátaink), élvezik az „attrakciókat”, és nem értik, miért nincs több vendég Miskolcon. Megígérik, tesznek majd róla, elmesélik barátaiknak a tábor csodáját és jövőre velük együtt térnek vissza.
Kunos Nóra
