Sarah J. Maas valami egészen újat alkotott az Üvegtrón című regényében. Noha ismert fantasy elemekből és részletekből építkezik, de azokat egy másféle koncepcióra alapozva egy új világot és történetet teremtett. Itt a mészárlás simán elfér az álláshirdetések között, és holmi önéletrajzírás helyett vérre menő küzdelem árán lehet csak elnyerni a megpályázott királyi posztot. No de nemcsak az arénán belül hullnak a versenyzők…
Adott egy alig felnőtt gyilkológép: Celaena Sardothien. Szépségével, tehetségével és kegyetlenségével akár a végzet asszonyának is lehetne hívni. Azok közé tartozik, akiknek nem volt gyerekszobájuk: miután családját lemészárolták és fogságba esett, mindössze nyolc évesen. „Második apja”, az alvilág vezére tanította meg a gyilkolás minden csínjára, és egy igazi rettenthetetlen bérgyilkost faragott belőle öncélúan.
Szépen ívelő karrierjében azonban parkolópályára kényszerül, ugyanis árulás áldozatává válik, és büntetésként életfogytiglan kínkeserves munkára ítélik egy sóbányában. Szerencséjére van menekvés – no, ez nem a szökés, hanem egy sokkal durvább mód: az ország koronahercegét képviselve, ki kell nyírnia mindenkit a király által rendezett, személyes orgyilkoskereső bajnokságán, ami után háromévnyi szolgálattal megválthatja szabadságát. Celaena elfogadja a kihívást mint szabadulásának zálogát, és Westfall kapitány segítségével, illetve vezetésével beleveti magát a dolgok sűrűjébe. Azonban az udvarban nem várt eseménnyel találja szemben magát: valaki előszeretettel irtja a bajnokjelölteket.
Az alapsztori persze ismerős: a főszereplő valamiben rendkívül kiemelkedő, nagy dolgokra hivatott és grandiózus kihívással szembesül, amelynek véghezvitelében segítőtársa is akad. Természetes eltérő neműek, csak azért, hogy legyen köztük egy kis románc is. Ez a felállás azonban az Üvegtrón miliőjében egészen másként hat; a hozzácsapott krimi-szál pedig szinte zseniális, amely által a démoni főhősnő két fronton is küzdhet az életben maradásért. És a legszebb az egészben, hogy Maas nem esett abba a gyakori hibába, hogy széthullik a történet, illetve értelmetlen, kilógó, oda nem illő, megmagyarázatlan darabok a lógnak magányosan a levegőben, hanem sikerült mindent egy koherens, logikus egységgé rendszereznie.
Külön dicséret a szerzőnek, hogy a jellemábrázolást nem rontotta el: a karakterek kellően kidolgozottak, ugyanis fokozatosan bontakoznak ki és változnak az eseményekkel, illetve az egyes szituációk felvillantanak egyet-egyet személyiségjegyeikből. Így összességében egészen valóságosra sikeredtek, és közel sem egysíkúak.
Ami a cselekményt illeti, az eleinte lassan csordogál, viszont a királyi udvarban történtektől kezdve némileg pörgősebb tempót vesznek fel az események. A szereplők a műfajban megszokotthoz képest hangsúlyosabbak és elég térhez jutnak, továbbá a könyvben nem egy ész és cél nélküli öldöklés folyik az olvasó szeme láttára. Az egészhez plusz ízt ad a középkorias, misztikus, mágikus, sötét hangulat, ráadásul az írónő által elrejtett apró valószerű részletek hihetővé, valóságossá és élvezhetővé teszik a történetet és a felépített regénybeli világot.
Összességében, az Üvegváros kiemelkedőre sikerült a modern, ilyen irányú fantasy regények között – így igazán szemet lehet hunyni afelett, hogy az valamennyire foltozgatott. A műfaj szerelmeseinek egyértelműen ajánlott (sőt, kötelező), de rajtuk kívül a szórakoztató irodalomban a minőségibb alkotások után vágyó olvasóknak is. Folytatás még lesz bőven, hiszen Sarah J. Maas hat rész után tesz csak pontot a főszereplő megismerhető sorsára.
