A Budapesti Operettszínház vezetősége úgy döntött, hogy 2013 októberében, egyévadnyi szünet után, felújítva ismét műsorra tűzi Zerkovitz Béla Csókos asszony című operettjét. A díszletek már megvoltak, a színészek nagy része már tudta a szerepét, és az amúgy sem megosztó darab, melyből DVD is készült, már évekig magas nézőszámmal futott – szóval a Csókos asszony kimondottan kockázatmentes döntésnek számít. Ez a hozzáállás az előadáson is érződik.
Aranyos kis történet, operettslágerek (Gyere, te nímand…, Van a Bajza utca sarkán…, 
Asszonykám, adj egy kis kimenőt…, stb.), remek humor és némi retróhangulat adja a Csókos asszony magját, így a darab egyszeri szórakoztató kikapcsolódásnak remekül megfelel. A szegény, de tehetséges külvárosi lány, a bohém művészlélek és az idős mecénás, valamint az ő környezetük története azonban ennél sokkal többet is rejthet magában: a Csókos asszony modern köntösben is megállná a helyét, sőt…
Az Operettszínház és Böhm György rendező azonban semmi ilyesmivel nem próbálkozik meg, és egy egyszerű, sallangmentes, korhű megoldást láthatunk megelevenedni a színpadon. Az, hogy szó szerint megelevenedik, elsősorban a színészeknek köszönhető, akik több esetben nem csak a kötelezően magas minőséget abszolválják, de a lehető legtöbbet hozzák ki a szerepükből.
Pünkösdi Kató szerepében Bordás Barbarát láthattuk. A fiatal primadonna pályafutása során már sokat eljátszott az operettirodalom legjelentősebb vonatkozó szerepei közül, és ahogy azokban sem, úgy most sem okozott csalódást. Prózája folyamatosan fejlődik, színészi játéka szintén (jót tett neki, hogy musicalekben is megmutathatta magát, és hogy legutóbb Szegeden a kétes értékű Leányvásárban prózai művészekkel együtt csinálhatott végig egy intenzív próbafolyamatot), énektudására pedig sosem lehetett panasz. Egyedül a karakter első felvonásbeli naiv oldalát éreztem tőle távol állónak (akkor nagyon hiányzott a szerepet évekig játszó Kékkovács Mara), de alighanem ez alakulni fog még nála.
Partnere, Dorozsmai Pista a szerepben már rutinos Dolhai Attila volt, aki hozta a tőle már megszokott teljesítményt: kiváló ének (a hangerőre azért a mikroport is rásegített, de mindig is komolyan gondoltam, hogy az operett műfaj is haladjon a korral), és más területen sem találhatunk kifogásolni valót. Némi iróniával, de igazából anélkül is jó döntésnek tartom, hogy egyre inkább az operettes irányt követi a színház egyik vezető művésze, ugyanis alkata és hangszíne révén még évekig sikeres lehet a bonviván-szerepkörben.
A darab táncos-komikusának szerepébe Csonka András helyett a tehetségkutatós egyéb kitérők után az Operettszínházban ismét egyre több feladatot vállaló Szabó Dávid állt be, és Ibolyai Edeként is jól alakította ugyanazt a kicsit bárgyú, kicsit teszetosza karaktert, amit már láttunk tőle néhányszor. Partnere Kapócs Zsóka volt.
Akik miatt különösen megéri megnézni az előadást, az Tarpataky báró szerepében Huszti Péter, aki sokadszor is eljátssza ugyanazt az intellektuális idős urat, amit már sokszor, és amit ennek ellenére sem lehet megunni, és persze az „alternatív komikus-szubrett” páros, Faragó András és Oszvald Marika – utóbbi ezúttal minden megszokott manírjával és túlzásával együtt is vicces, a Topy művésznevű Faragó pedig ismét remekül ábrázol egy sarkított karaktert. Három rutinos és remek színész, három különböző előmenetellel, és mégis: ahogy egymásra (és ránk, nézőkre) hatnak és reagálnak, az olyan profi, mintha évtizedek óta együtt játszanának – nyilván ebben szerepe van annak is, hogy már sokszor álltak együtt színpadon ebben a darabban, de ez semmit sem von le az érdemeikből.
A Csókos asszony pontosan az, ami. Egy dramaturgiailag és jelleg szempontjából nem annyira sematikus operett, mely azonban jól tükrözi a műfaj hangulatát. Teszi ezt a fülbemászó dalaival, jellegzetes karaktereivel, és „több mint korrekt” színészi alakításaival. Ennyi, és nem több – de ez ezúttal elég is.
Dicsuk Dániel
Fotó: Budapesti Operettszínház
