Szerző: Papp Zsanett Gréta klíma- és energiapolitikai elemző, az European Geosciences Union szakpolitikai munkacsoport-vezetője
Az iráni háború következményei messze túlmutatnak a Közel-Keleten: a konfliktus egyszerre mélyíti a vízválságot, növeli az élelmiszer- és energiaárakat, valamint fokozza az Európára nehezedő migrációs nyomást. A klímaváltozás és a geopolitikai konfliktusok ma már egymást erősítő rendszerszintű kockázatokká váltak, amelyek az energiabiztonságot, az emberek biztonságát és a társadalmi stabilitást is közvetlenül érintik. Papp Zsanett Gréta klíma- és energiapolitikai elemző, az European Geosciences Union szakpolitikai munkacsoport-vezetője szerint Európa számára ezek a kihívások többé nem kezelhetők különálló válságokként.
2026 tavaszára a Közel-Kelet geopolitikai feszültségei ismét olyan szintre emelkedtek, amely túlmutat a hagyományos katonai és diplomáciai kereteken. Az Irán, Izrael és az Egyesült Államok közötti konfliktus ma már nem csupán regionális biztonsági kérdés, hanem a globális energiaellátást, a klímaváltozást és a humánbiztonságot is érintő rendszerszintű kihívás, mivel a háború nemcsak közvetlen pusztítást okoz, hanem fel is erősíti a már meglévő vízügyi, élelmiszerbiztonsági és migrációs kihívásokat.
A kérdés az, hogy hogyan hat mindez ránk, Európában?
Az iráni háború közvetlen következményei
Mind ez idáig több mint 4000 ember halt meg Iránban, Libanonban és a régió más részein, és több mint 4 millió ember kényszerült elhagyni otthonát. Az ENSZ jelentései szerint az amerikai és izraeli támadások súlyos károkat okoztak az helyi infrastruktúrában, beleértve az elektromos, víz- és energiarendszereket is. Sok helyen a helyi infrastruktúra teljesen megsemmisült, emiatt a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők közül a legtöbben nem fognak tudni visszatérni otthonaikba.
Emellett az Iránt ért támadások más országok infrastruktúráját is érintették, például más területek sótalanító üzemeit, ami hosszú távon szennyezheti a térség ivóvizét és a talajt is.
A fegyveres konfliktus globális jelentőségét az energiaellátás sérülékenysége is mutatja. A Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság és az olajlétesítmények elleni támadások azonnal hatással voltak a világpiaci árakra. A háború emellett az élelmiszer-biztonságot is érinti: a műtrágyaszállítások akadozása és a növekvő üzemanyagárak közvetlenül emelik az élelmiszerárakat.
A Közel-Kelet és Észak-Afrika térségének (ezt összefoglalóan, az angol nevek rövidítéseiből MENA régiónak is nevezik) erős importfüggősége miatt az élelmiszerárak gyors emelkedése további társadalmi instabilitást okozhat.
Vízstressz formájában sújt le a klímaváltozás Közel-Kelet és Észak-Afrika országaira
Közel-Kelet és Észak-Afrika a világ egyik leggyorsabban melegedő térsége: a csökkenő csapadékmennyiség, az emelkedő hőmérséklet és a romló vízellátás már önmagukban is komoly társadalmi és gazdasági kihívásokat jelentenek.
Az IPCC hatodik értékelő jelentése (AR6, 2021–2023) szerint a térségben az átlaghőmérséklet az 1980 utáni időszakban évtizedenként körülbelül 0,4 °C-kal emelkedett, ami meghaladja a globális átlagot. A becslések alapján 2050-re a hőhullámok időtartama akár meg is duplázódhat, miközben több országban 10–30%-kal csökkenhet a csapadék mennyisége.
Mindez különösen súlyos következményekkel jár egy olyan régióban, ahol a vízbiztonság már jelenleg is kritikus kérdés. A klímaváltozás már önmagában is jelentős stresszfaktor: a világ 17 leginkább vízhiányos országa közül 12 Közel-Kelet és Észak-Afrika térségében található, köztük Irán is. Sok országban az egy főre jutó használható vízkészlet már az 1000 m³/év alatti, nemzetközileg is „vízstressznek” tekintett szintre csökkent.
A klímaváltozás nem egyszerűen környezeti probléma, hanem „fenyegetéssokszorozóként” (azaz nem új problémákat hoz létre, hanem felerősíti a meglévőket), a politikai és társadalmi stabilitást alakító tényezőként kell kezelni.
A térség sérülékenységét tovább növeli, hogy minden nehézség ellenére erős a demográfiai nyomás a népesség gyors növekedése miatt, ezzel egyidejűleg az energiaigény is rohamosan nő.
A vízhiány és az erőforrásokhoz való hozzáférés emiatt egyre gyakrabban válik politikai konfliktusok forrásává, noha ezek valójában olyan közös kihívások, amelyek regionális együttműködést igényelnének. A Közel-Keleten a víz így egyszerre lehet konfliktusforrás és potenciális békeeszköz is.
A klímaválság és a háború egymást erősítve mélyíti a humanitárius válságot
Ebben a már eleve sérülékeny környezetben az iráni konfliktus tovább mélyíti a meglévő válságokat. A háború nem csupán önálló biztonsági fenyegetésként jelenik meg, hanem úgyszintén „fenyegetéssokszorozóként” működik: felerősíti a vízhiányt, az aszályt, az élelmiszer-ellátási bizonytalanságot és a társadalmi instabilitást, miközben új, összetett kockázatokat is teremt.
Erre jó példa Jemen és Szíria helyzete, ahol a klímaváltozás és a fegyveres konfliktus hatásai egyszerre sújtják a társadalmat.
Jemen a világ egyik legvízhiányosabb országa, ahol a vízkészletek kimerülése és a háború miatt megrongálódott infrastruktúra humanitárius válságot idézett elő. A szélsőséges időjárási események – például a 2024-es heves esőzések és áradások – tovább rontották a helyzetet: gátak szakadtak át, települések kerültek víz alá, és újabb tömegek kényszerültek elhagyni otthonaikat.
Szíriában a több mint egy évtizede tartó háború során a vízügyi infrastruktúra jelentős része megsemmisült. Az aszályok és a csökkenő vízkészletek miatt a lakosság nagy része nem jut biztonságos ivóvízhez, ami súlyos egészségügyi válságot idéz elő. A vízhiány és a szennyezett víz terjedése járványokhoz – például kolerához – vezet, miközben a humanitárius helyzet folyamatosan romlik.
A szélsőséges időjárás és az erőforráshiány így nemcsak társadalmi feszültségeket generál, hanem tovább mélyíti a régió instabilitását is. A víz- és élelmiszer-biztonság kérdései is nagyban összefonódnak. Az iráni mezőgazdaság a vízkészletek ~90%-át használja fel, miközben az ország felszín alatti vízkészleteinek több mint 60%-a túlhasznált. Az elmúlt 30 évben több mint 30%-kal csökkent a belső víztározók kapacitása (tavak, víztározók kiszáradása).
Mindezt a háború több csatornán keresztül súlyosbítja, hiszen az infrastruktúra károsodása miatt a víztisztító és öntözőrendszerek sérülhetnek és meg is semmisülhetnek, valamint a szankciók és bizonytalanság miatt csökken a vízgazdálkodási fejlesztések volumene, a beruházások elmaradnak.
Európai dimenzió: migrációs nyomás
A Közel-Keleten és Észak-Afrikában zajló konfliktusok és a klímaváltozás összekapcsolódása nem csupán regionális probléma, hanem közvetlen európai biztonsági és gazdasági kihívás is. Európa számára különösen két strukturális következmény válik meghatározóvá: az energiabiztonság megrendülése és a fokozódó migrációs nyomás.
A térségben több tízmillió ember kényszerült lakóhelye elhagyására, miközben az éghajlati stressz – vízhiány, élelmiszer-ellátási bizonytalanság, extrém hőhullámok – tovább rontja az életfeltételeket. Az iráni háború egy olyan térségben tört ki, amely eleve a humanitárius katasztrófa szélén táncolt.
Bár a migráció jelenleg elsősorban belső vagy regionális jellegű, a konfliktusok elhúzódása és a klímaalkalmazkodó-képesség gyengülése hosszabb távon Európa irányába is fokozhatja a migrációs nyomást. Különösen fontos tranzitország lehet Libanon, Irak és Törökország, amelyek kapacitásai már jelenleg is korlátozottak.
A migrációs hullámok nem csupán humanitárius kérdést jelentenek, hanem társadalmi és politikai kihívást elé is állítják Európát:
- növelik a befogadó országok infrastruktúrájára nehezedő nyomást,
- fokozhatják a társadalmi polarizációt és politikai radikalizációt,
- valamint erősíthetik az Európán belüli biztonságpolitikai és identitáspolitikai feszültségeket.
Az adatok azt mutatják, hogy beavatkozás nélkül a következő évtizedekben:
- nő az erőforrás-konfliktusok száma,
- erősödik a migrációs nyomás,
- és mélyülnek a társadalmi egyenlőtlenségek.
Mindez, valamint a társadalmi kohézió meggyengülése pedig újabb konfliktusok melegágya lehet mind a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, mind Európában.
Újra az európai napirend élén az energiabiztonság kérdése
A Közel-Kelet továbbra is a globális energiaellátás egyik kulcsrégiója, ezért a térségben zajló fegyveres konfliktusok közvetlenül érintik Európa energiaellátását és gazdasági stabilitását.
Az olaj- és gázinfrastruktúra sérülékenysége, a tengeri szállítási útvonalak veszélyeztetettsége, valamint a politikai instabilitás egyaránt növelik az energiaárak volatilitását és az ellátási bizonytalanságot. Az iráni konfliktus okozta szállítási zavarok miatt az energiaárak megugrottak, az ellátási bizonytalanság pedig újra rámutatott az kontinensünk importfüggőségből fakadó sérülékenységekre.
Az államok rövid távú válságkezelési logikája gyakran a fosszilis energiahordozókhoz való visszanyúlást eredményezi. Ez ugyan átmenetileg stabilizálhatja az energiaellátást, hosszú távon azonban lassítja az energiaátmenetet, és erősíti a „carbon lock-in” jelenséget: a válságkezelés a meglévő fosszilis rendszereket konzerválja, miközben növeli az üvegházhatású gázok kibocsátását.
Ne felejtsük el, hogy a klímaváltozás következtében ráadásul Európában is növekszik az energiaigény – különösen a nyári hőhullámok miatt emelkedő hűtési szükségletek következtében.
Így egy kettős nyomás alakul ki:
- a külső geopolitikai folyamatok és a fegyveres konfliktusok bizonytalanná teszik az energiaimportot,
- miközben a klímaváltozás belső keresletnövekedést generál.
Ez a strukturális paradoxon az európai energiarendszereket is sérülékenyebbé teszi, különösen egy olyan időszakban, amikor a kontinens egyszerre kívánja fenntartani az ellátásbiztonságot és teljesíteni dekarbonizációs céljait.
A tudomány fordulatot sürget, a politika válságot kezel
Válsághelyzetben Brüsszelben elsősorban az azonnali enyhítésre koncentrálnak: az árak stabilizálására, a háztartások védelmére és az ipari termelés fenntartására. A tagállamok eltérő intézkedésekkel reagálnak: támogatási csomagokkal, árszabályozással vagy alternatív energiaforrások keresésével próbálják mérsékelni a válság hatásait. Ezek a lépések ugyan rövid távon enyhíthetik a társadalmi és gazdasági nyomást, azonban nem kezelik az európai energiarendszer strukturális sérülékenységeit.
A tudományos tanácsadók diagnózisa ezzel szemben hosszabb távú, és lényegében változatlan: az importfüggőség csökkentése és a hazai kapacitások bővítése nélkül az európai energiarendszer továbbra is sérülékeny marad. A szakértői elemzések következetesen a megújuló energiaforrások, az energiatárolás és az okos hálózatfejlesztés felgyorsítását sürgetik.
Bár a tudományos bizonyítékok és szakpolitikai ajánlások egyre szélesebb körben hozzáférhetők, válsághelyzetben továbbra is csak korlátozott mértékben formálják a politikai döntéshozatalt. A szakértői javaslatok ugyanis folyamatosan versenyben vannak a választói nyomással, az állandó ipari érdekekkel és lobbival, valamint a nemzeti prioritásokkal.
Bár a tudományos tanácsadás az elmúlt évtizedben formálisabbá vált, politikai befolyása továbbra is korlátozott. Ez jól mutatja az európai energiapolitika alapdilemmáját: a rövid távú válságkezelés gyakran felülírja a hosszú távú szerkezeti átalakítást. Pedig a víz-, energia- és élelmiszerhiány, valamint a társadalmi instabilitás már olyan összetett biztonsági kihívás, amely tartós, tudományosan megalapozott szakpolitikai válaszokat igényel.
Elérkezett a rendszerszintű kockázatok kora
A jelenlegi konfliktus rávilágít arra, hogy a 21. századi biztonsági kihívások egyre inkább összefonódnak. A klímaváltozás nem háttértényező, hanem a geopolitikai folyamatokat alakító strukturális stresszfaktor. A háború, a környezeti válság és az energiafüggőség egymást erősítő folyamatokká váltak.
A migrációs folyamatokon keresztül válik igazán láthatóvá, hogy a közel-keleti konfliktus milyen közvetlen módon érinti Európát. A humanitárius nyomás mellett az energiabiztonság és az ellátási láncok sérülékenysége is egyre hangsúlyosabbá válik. A háborús helyzet ráadásul még a mezőgazdasági termelés visszaeséséhez is vezet, globális élelmiszerbiztonsági problémákat magával hozva.
Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének vezető közgazdásza, Máximo Torero szerint „a gazdálkodók kettős költségsokkal szembesülnek: egyrészt drágultak a műtrágyák, másrészt nőnek az üzemanyagköltségek, ami az egész mezőgazdasági értékláncot érinti, beleértve az öntözést és a szállítást is. Sok termelő valószínűleg csökkenti a műtrágya használatát, vagy áttér kevésbé inputigényes növények termesztésére.” Ha a termeléshez szükséges alapanyagok drágulnak, a gazdák visszafogják a termelést, ami az egész élelmiszer-ellátásra hatással van.
Az ellátási láncok zavarai miatt az importált élelmiszerek ára pedig folyamatosan nő, ami Közel-Kelet és Észak-Afrika térségében különösen kritikus, mivel a gabonaimport aránya sok országban 50–90% között van. A háború miatt sérülő szállítási útvonalak és az energiaárak emelkedése tovább növelik az élelmiszerek árát, ami a társadalmi egyenlőtlenségek mélyüléséhez vezet.
A vízbiztonság kérdése még ennél is kritikusabb. A térségben több nagy folyó – például a Tigris és az Eufrátesz – vízhozama már most is csökken. A konfliktusok miatt elmaradó nemzetközi együttműködés és a vízügyi infrastruktúra károsodása hosszú távon visszafordíthatatlan károkat okozhat.
A Közel-Kelet és Észak-Afrika példája tehát figyelmeztetés Európa számára is: a rövid távú válságkezelés önmagában nem elegendő. A valódi megoldás csak olyan integrált stratégiákon keresztül képzelhető el, amelyek egyszerre kezelik az energiabiztonság, a klímaváltozás és a humánbiztonság kérdéseit. A szakpolitikai válaszoknak ezért integrálniuk kell a tudományos közösség ajánlásait, miközben felhasználják biztonságpolitikai, fejlesztéspolitikai és klímapolitikai eszközöket is.
Ha a nemzetközi közösség nem képes integrált módon kezelni a háború és a környezeti válság összefüggéseit, akkor a jelenlegi konfliktusok hosszú távú, rendszerszintű instabilitássá válhatnak.
|
