Nőjogi szervezetek háborodtak fel – a Kúriának a nők elleni erőszakkal kapcsolatban a napokban hozott állásfoglalása miatt.
Jogi segítőnkkel tekintettük át a Kúria (a legfelsőbb bíróság) állásfoglalását és annak lehetséges hatásait az ítélkezési gyakorlatra és a társadalmi fogadtatásával kapcsolatban. Az alapgondolat szerint, ha a megtámadott nő nem védekezik minden erejével, minden lehetséges módon, akkor az erőszak mérve kisebb, magyarul tegyen valami egy nő ha éppen erőszakolják. Csakhogy az életben nem úgy működnek a dolgok, ahogy azt egy nagy könyvben meg lehetne írni.
A dokumentumban a Kúria részéről szerepelnek olyan mondtatok amelyek mintha teljes ismerethiányra utalnának. Ezekben az erőszakot is magukba foglaló (vagy inkább a meghatározó, központi elemét jelentő) ügyekben van egy nagyon lassú jogfejlődés, évtizedről évtizedre követi a gyakorlat az általános társadalmi megítélés változását. Ha belenézünk jobban a nemi erőszakra vonatkozó általános társadalmi vélekedésbe, akkor szerintem pont ugyanezt a szemléletet tükrözi az utca embere, az átlagember gondolkodása is: ha nem védekezett, akkor az áldozat nem is igazán tiltakozott. Hogy egy nőt simán le lehet pofozni a férj/férfi részéről, következmények nélkül (nem csak jogi, társadalmi, közösségi, sokszor együttélési következmények), az szerintem mutatja, hol tart a társadalom általában. Ez is nagyon lassan, talán generációnként változik, a jogalkalmazás pedig ezt is csak követi. Nem akarnám felmenteni a Kúria szerzőit, de nekik ezt a társadalmi közös alapot is figyelembe kellett venniük és azért ahhoz képest elmozdult egy irányba, méghozzá az általános elvárásokkal és gondolkodásmóddal szemben. Nem hinném, hogy a Stockholm-szindróma általánosan ismert vagy elfogadott lenne, mégis létező jelenség, hogy az elkövetővel azonosul az áldozat. Ezekben az ügyekben pedig rendszeres, bár főként a családon belüli erőszakra jellemző. Így sokszor még maguk az áldozatok is részben vagy egészben magukat hibáztatják az erőszakért.
Ezt tapasztalat-hiánynak tartanám elsősorban: nem a többség nem került olyan szituációba, ahol olyan körülmények jöttek létre, hogy nem tudtak megfelelően vagy sehogy reagálni, így el sem tudja képzelni, hogy ilyen helyzet létrejöhet. A normalitás szempontjából szinte mindannyian azt mondjuk, ha megtámadnak, védekezek. Nem tudjuk beleélni magunkat (és a minket körbevevő vizuális kultúra sem ad ilyen példát), hogy a félelemtől lebénulunk, hogy akaratlanná válunk. Pedig egy egyszerű közlekedési balesetnél, aki ilyet átélt, simán létrejön ez a tudatállapot, hogy ez nem történhet, ez velem nem történhet meg és mozdulatlanul, reakció nélkül „nézzük” végig az eseményt. És akkor ez még csak nem is a személy elleni erőszakos fellépés. Erre nem lehet felkészülni, az átlagember erre nem készül, rendőröket, katonákat oktatnak-képeznek ilyen szituációkra. Számomra elsősorban az erőszak megjelenési formáinak és hatásának nem kellő ismeretét mutatja a Kúria szövege, de azzal, hogy biztos vagyok benne, pszichológussal és pszichiáterrel is beszéltek és tényleg jó irányba mutat az ítélet egésze, aminek erejét csökkenti a szerencsétlen mondat.
Kertész Z István
