„Életemben először, végre nincs semmilyen kényszerem, hogy bármit is csináljak, és a boldogságom szempontjából ez egy nagy mérföldkő. Vannak vágyaim, csak most már nem pörgök rajtuk nagyon. Most már nem gondolom azt, hogy én kreálom az életemet, és azt sem hiszem, hogy az én felelősségem olyan nagy lenne ebben a dologban, és így sokkal nyugodtabb vagyok. Fel kellett adnom azt, hogy én irányítok. Mindent el kellett veszítenem ami hamis, hogy megtaláljam önmagam.
Rengeteg nagyon szürreális felfedezésem volt a vélt igazságaimmal kapcsolatban, és rájöttem, hogy nagyon sok minden egyáltalán nem igaz. Nagyon sokan úgy vannak vele, hogy a rossz dolgokat próbálják kizárni az életükből, pedig előbb-utóbb szembe kell nézni a legmélyebb félelmeinkkel is.
A döntés illúziója:
Van az író, és mi vagyunk a könyvben a karakterek. A karakterek kitalálják, hogy majd ők eldöntik, mit fognak csinálni a következő részben, amit ugyancsak az író ír le. Azt is az író írja le, hogy a karakterek ezt kitalálták.
Azért fájt nekem az elszakadás a világi dolgoktól, mert én ezektől vártam a soha meg nem szűnő belső békét, harmóniát, nyugalmat, bőséget, szeretetet. De ezek a múlandó természetüknél fogva, nem nyújthattak állandó pozitív érzéseket. Elfáradtam abban is, hogy ezeket reprodukáljam. Amikorra már végleg kiábrándultam a külső világ adta jó és rossz múlandóságából, és az ennek köszönhető bizonytalanságból, addigra már semmi sem nyújtott boldogságot, csak a nonstop szenvedés maradt.
Ekkor történt meg az a csoda, hogy végre elkezdtem már nem kifelé figyelni, a világi múlandó dolgokra, hanem befelé, az állandóra. Feladtam a külső dolgok irányítását, és azt, hogy nekem kell megoldanom az életemet. Lekerült a felelősség a vállamról, és végre képes voltam feladni. Van ez a gyönyörű magyar kifejezés: feladni. (felfelé)”
https://sztarportre.hu/
