Komplex karakterek,
élénk világ, halandóság és istenség közötti viszony – ezt ajánlja a Robert Jackson Bennett a Csodák városában. Míg a trilógia első része Sharának, a
második Mulagheshnek szentelte az író, addig az Isteni városok befejező kötete Sigrudra
koncentrál. A sorozatot hasonlítják Neil Gaiman Amerikai isteneihez, vagy Philip Pullman A Sötét Úr Anyagaihoz, márpedig ezek azért, lássuk be, meglehetősen jó
ajánlólevelek.
Az író újraalakotja a teológiát, ill. a saját elgondolása alapján rakja le annak alapjait, egy olyan világban, amely hasonlatos a miénkhez, de más mederben folynak a dolgok. Mi, milyen
az isteni természet? Mi a csoda? Mikre képesek az emberi lények? Mihez lehetnek, legyenek az emberek hűségesek egy figyelmeztető előjel nélkül változó világban?
A regény véresen és sokkolóan nyit, ami egy határozott eltávolodás az ex-miniszterelnök
Shara tanulmányaitól a Lépcsők városában, vagy Mulaghesh villájától a Pengék városában.
Egy sikátori gyilkosságot követően egy támadásnak leszünk szemtanúi. Sigurd, Shara testőre
és bajtársa tudomásárra jut a Shara ellen elkövetett merénylet, miközben fatönkök hasítását
végzi a semmi közepén. Bosszút esküdve elindul levadászni a tettest. Mondhatjuk, hogy ez
egy teljesen szokványos, klasszikus alapsztori, csakhogy a Benett által hozzátett világépítés és
érzelmekkel való operálás kiemeli a művét a mezőnyből.
A történethez rengeteget ad Shara karaktere, valamint öröksége, amelynek jelentős kihatása
lesz a továbbiakra. A merénylő kilétére fény derül majd, ami még több kérdést vet fel: Min
dolgozott Shara, és ki az „értelmi szerző”? Lehet, hogy Shara még életben van? Sigrudhoz
hasonlóan mi sem igazán hisszük el az ellenkezőjét – elvégre ez a csodák városa, nem (még
ha az istenség korának nagyjából le is áldozott)?
A harmadik személyű narratíva többnyire Sigrudra koncentrál, de rajta kívül persze más
szereplők is „szóhoz” jutnak, ami bepillantást ad a köztük húzódó konfliktusba, valamint az
antihős személyiségébe. Ez a feszültségkeltésnek- és fokozásnak kényelmes módszere, az író
azonban ezt arra használja, hogy az antihősnek mélységet adjon érzelmi síkon.
A Csodák városa önmagában olvasva is tökéletesen élvezhető, azonban a történet és a világ
gazdagsága, valamint a karakterfejlődés folyamata igazán akkor domborodik ki, ha az Isteni
városok összes részét elolvassuk. Kapunk intrikát, megbánást, remek dialógusokat és persze
hatalmas természetfeletti csatákat – a befejező rész teljes mértékben felteszi a pontot arra a
bizonyos i-re.
