A Jobbik politikusai hisznek abban, hogy a társadalom egyik fő szervező ereje valóban a munka. A munka, amelyik jól működő, gondosan kormányzott országban nem veszítheti el becsületét, hiszen abban az esetben az emberi közösség legfontosabb tartópillére rendül meg.
Az OECD-államok munkavállalói közül az egyik legtöbbet dolgozó, ámde méltatlanul alulfizetett magyar dolgozók – legyenek azok a közszféra kizsigerelt alkalmazottjai vagy a versenyszféra túlhajszolt foglalkoztatottjai – azonban nem mindig érzik azt az anyagi és erkölcsi megbecsülést, ami pedig joggal megilletné őket. A társadalomellenes szélsőliberálisok már a rendszerváltás hajnalán koraszülött jóléti államról hazudoztak, s az azóta regnáló kormányzatok mindegyike vevő volt a bérvisszafogásra és a munkavállalói jogok megnyirbálására alapozott hamis versenyképességi dogmára, amely nemhogy versenyképességet nem eredményezett, de egyre csak súlyosbította a magyar társadalmi meddőhányó problémáit.
A demokratikusnak nevezett átalakulás óta majd’ három évtizedet elvesztegetve, a multinacionális tőke és a hazai oligarchák által kifosztva – vagy az állam által túldolgoztatva –, a globális munkamegosztás termelési láncainak alján robotolva a magyar munkások végre élhető életet szeretnének. Élhető életet, ahol a tisztességgel ledolgozott napi nyolc óra mellett nem vakmerőség a gyermekvállalás, nem luxus az egy hét balatoni nyaralás, és ahol nem kell dönteni a közüzemi csekk feladása és a gyógyszerrecept kiváltása között. Olyan országot szeretnének, ahol nem vágyálom a középosztályhoz tartozás, mert az nem csupán politikai termék, hanem társadalmi valóság, egy reálisan elérhető lehetőség. Olyan kormányzatot szeretnének, ahol a politikusok pontosan tudják, hogy az ő adóikból élnek, és ezért nem az idegen vagy a saját, hanem az ő érdekeiket kell, hogy képviseljék. A Jobbik ellenzékben is ezért küzd, és kormányra kerülve is ezért fog dolgozni.
Ander Balázs országgyűlési képviselő, a Jobbik Munkavállalói Érdekvédelmi Munkacsoportjának vezetője
