Az időszaki kiállításunkban Dr. Joó Csaba magángyűjtő kollekciójának legkiemelkedőbb darabjait mutatjuk be: az ünnepi ruházatot, s főként a házasságkötést követő új menyecske és új ember viseleteket.
Ezek a legdíszesebb, a legdrágább anyagokból és kiegészítőkből készült öltözetek. Betekintést szeretnénk adni abba a ma már nehezen érthető és értelmezhető normarendszerbe, amely egy adott közösségen belül az öltözködésben is kötelező és elvárt magatartás-mintát közvetített. Szeretnénk ugyanakkor elgondolkodtatni is kiállításunkkal: a ma használt öltözet darabok kiválasztása, megvásárlása, napi öltözködésben történő összeállítása milyen hangsúlyok alapján történik? S a praktikum és divat szempontjai mellett egyéb jelentéstartalmat őriz-e a ma emberének öltözködéskultúrája?
A tradicionális faluközösségben a megelőző évszázadokban élő ember életútja során nem egyénileg választott és kialakított úton járt: amennyiben az adott közösség elfogadott tagjaként akart élni, akkor csak a közösség által megfogalmazott, hagyománnyá alakult elvárások, követelményrendszer szerint cselekedhetett. A közösségi normáknak megfelelő ruhatár összeállításának Magyarországon a parasztság körében a 19-20. században általánosan ismert modellje szerint a házasulandó fiataloknak egész életre szólóan kiadták ruhaneműiket a hozományhoz tartozóan. A család gazdagságát tükrözte a teljes ruhatár összetétele, funkció szerinti differenciáltsága és nem utolsósorban mennyisége. Azonban a tényleges anyagi helyzettől függetlenül az adott közösség által kialakított normarendszer alkalmaihoz minden kelengye rendelkezett legalább egy megfelelő ruhadarabbal. Ez a meghatározott viseleti rend némileg fékezte a polgári öltözködéskultúra által közvetített újítások érvényesülését. Az egyén ruhatárában elkülönült az állandó használatban lévő, köznapi ruhaállomány és a nagy ünnepekre használt darabok köre. A nagy ünnepi öltözetek jellemzője az anyagok minőségében is kifejeződő gazdagságán, az alkalmazott kézműves és gyári díszítőelemek sokaságán túl azok kimoshatatlansága is volt. A legdrágább selymek, bársonyok ugyanis a mosás eredményeként veszítettek eredeti megjelenésükből, fényükből, tapintásukból, az alkalmazott hímzések színt eresztettek, ezáltal halványabbá, kevésbé hangsúlyossá váltak. A mosás eredményeként így váltak a korábbi ünnepi ruhadarabok alacsonyabb rendűekké, előbb táncra hordott ruhákká, amelyek kímélete már nem volt elsődleges szempont, majd köznapi öltöző és munkaruhákká. A funkciójában megmaradt, s megkímélt nagy ünnepi ruhadarabok – kevésbé divatos voltuk ellenére is – megmaradtak a kelengye darabjainak, anyáról lányra öröklődtek. Reprezentatív funkciójuk csak a bemutatásra vonatkozott: az egyházi szertartásokon, egyéb ünnepeken nem ültek le benne, otthon szinte azonnal levetették és gondosan elrakták a következő alkalomra.
A paraszti árutermelés 19. századi fejlődésével a hagyományos faluközösség tagjainak anyagi lehetőségei bővültek, így lehetővé vált a házi készítésű textil alapanyagok mellett a külföldi, nyugati és balkáni eredetű gyolcsok, patyolatok, selymek, bársonyok beszerzése és beillesztése a hagyományok által szabályozott helyi öltözködéskultúrába. A paraszti öltözködés jelzőrendszere szűkebb közegben, egy falucsoporton belül volt részleteiben értelmezhető, s egy falu határain belül működött és vált kötelezővé a közösség tagjai számára. A népviselet bonyolult jelrendszere kifejezte a családi állapotot, az életkort, élethelyzetet, azt, hogy ünnepi vagy köznapi alkalomról van szó, a vallási hovatartozást, s a felhasznált alapanyagokon és egyéb kellékeken keresztül viselőjük anyagi helyzetére is utalt. Ezen keresztül vált a helyi öltözködés a csoport minden tagja számára érthetővé, a közösséghez tartozás kifejezőjévé és megkülönböztetővé is más közösségektől.
A kivetkőzéssel, a paraszti viselet fokozatos elhagyásával, majd a népviseletek elmúlásával jobbára a 20. század második felére megszűnt azoknak a szabályoknak a kötelező érvénye, amely megszabta, hogy mely életkorban, mely élethelyzethez milyen öltözet társul és milyen öltözet a tiltott. Ezzel pedig megteremtődött azoknak az alkalmaknak a lehetősége, amikor egy népviseletet a korábbi határozott jelentéstartalmától függetlenül – egy néptánccsoport, népdalkör tagjaként, színpadi jelmezként – felvehetnek a közösség tagjai.
Herman Ottó Múzeum Papszeri Öreg Épülete
I. emeleti kiállítóterem (3530 Miskolc, Papszer 1.)
2016. június 25. – október 30. között
Gyűjtők és gyűjtemények sorozat 3.
„Egy vasárnap délután felöltöztem nagy cifrán…” – ünnepi viseletek Joó Csaba gyűjteményéből
