„És monda Mózes a népnek: Megemlékezzél e napról…” (2Móz 13,3)
Az emlékezés bibliai parancsának tett eleget az ENSZ Közgyűlése 2005-ben, amikor január 27-ét, Auschwitz-Birkenau hatvan évvel korábbi fölszabadulásának napját a holocaust nemzetközi emléknapjává nyilvánította, hangsúlyozva, hogy a tagállamok kötelessége megemlékezni a közel hatmillió, többségében zsidósága miatt üldözött és meggyilkolt áldozatról.
Emlékezünk és emlékeztetünk. Emlékezünk az áldozatokra, és emlékeztetünk le nem rótt adósságunkra. Arra az adósságra, amiről Esterházy Péter 2002-ben így írt: „…tudjuk – tudjuk, ha akarjuk -, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.”
„Mindent örökítsetek meg…mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami gazember, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.” – mondta Eisenhower tábornok, amikor az ohrdrufi koncentrációs táborban szembesült a nácik rémtetteivel. Igaza lett. Akikről beszélt, ma itt élnek köztünk, és nem rejtik véka alá, hogy szerintük, bár a holocaust nem történt meg, most már épp ideje lenne. Amíg azonban emlékezünk, nem kerekedhetnek fölül. Ha pedig az említett adósságot is lerójuk, már soha többé nem lehetnek veszélyesek.
Úgy legyen.
