A külső fizikai sérüléseket saját kezűleg is el tudjuk látni, vagy mondjuk egy könnyebb megfázást minden további nélkül magunk is ki tudunk kúrálni. De mi van a lelki „kórságokkal”, sérelmekkel: ezen a téren is lehetünk egyszerre orvosok és páciensek, még akkor is, ha értünk hozzá? Erről szól a Victoria Bergman-trilógiája, amelynek utolsó részében, a Tisztulásban a személyiséghasadásos főhősnő küzdelme végére pontot tesz a svéd Erik Axl Sund – amely valójában írói álnév, ugyanis igazán stílszerűen két szerzőt takar.
A sztori pontosan ott veszi fel a történet fonalát, ahol az Éhségben véget ért: a Kihlberg-Hurtig páros továbbra is a gyilkos után nyomoz, aki egyre több áldozatot hagy maga után. A kép kezd egyre teljesebbé és tisztábbá válni, s lassacskán kiderül, ki vagy kik állnak mindezek mögött – s ezek alapján más, még élő személyek élete is veszélyben forog. Mindeközben Sofia Zetterlund (alias Victoria Bergman) azon van, hogy önmaga orvosolja skizofréniáját. Ehhez újra fel kell idéznie a múltat, s rájönnie, melyek az önvédelemből felvett hamis személyiségek, s kicsoda az igazi énje. Ezáltal talán végleg meg tud szabadulni a sötét emlékektől, hogy végre teljes életet élhessen.
A lezáró kötet visszás érzéseket vált ki. Az íróknak továbbra is sikerült fenntartaniuk az előzőekben hozott misztikus atmoszférát, a megnyerő karaktereket, a lenyűgöző stílust, azonban valamekkora hiány és befejezetlenség érzetet hagy maga után, mert jó pár kérdés megválaszolatlanul marad. Ennek lehet egy oka, hogy az első kötettől fogva felmerült, a történetre vonatkozó olvasói várakozás végül nem teljesült, ami miatt pedig igazán kívánkozik egy negyedik rész is (vagy ezt még néhány fejezettel meg lehetett volna toldani), hogy az egész kerek legyen. Ez persze kétélűen ítélendő meg, hiszen a kiszámítható cselekmény sem célravezető. Másrészt pedig ki tudja – talán nem is cél az, hogy mi, olvasók mindent tudjunk.
Pozitívumként említendő meg, hogy a cselekmény érdekes, valamint jó, egyenletes iramú. Végig feszültségbe burkolódik Bergman esetét, ami találgatásra és spekulálásra késztet – ez pedig minden jóravaló thriller alapja. A pszichológiai háttér alapvetően hálás alapanyag (amely mellett még sok más téma és szál is felmerül a skandinávokhoz híven), ugyanakkor óvatosan is kell vele bánni ahhoz, hogy hiteles legyen a sztori.
Összességében mindezekkel együttvéve is kellőképp élvezhető a Tisztulás. Az olvasót is lépre csalja a szerződuó, mert elhiteti vele, hogy mindent tud az első két rész alapján, s nem vár rá meglepetést, azonban mégis éri jó pár balhorog és jobbegyenes, annak ellenére is, hogy ezúttal kevesebb sokkoló, felkavaró jelenet zajlik. Azt pedig mindenki döntse el maga, hogy a kevesebb jobb lett volna-e, vagy sem.
