Már egy ideje nyomon követem a magyar olvasók körében is népszerű amerikai krimiíró, Harlan Coben munkáit, így némi megalapozottsággal jelenthetem ki, hogy legújabb regénye, a Hiányzol több szempontból is más, mint az eddigi művei. Ez azonban semmilyen értelemben nem hátrány: nem csak azt jelzi, hogy az ötvenes évei közepén járó Coben is képes megújulni, de azt is, hogy egy modern krimi sem feltétlenül sablonos.
Persze, vannak benne közhelyek szép számmal, ez már az alaptörténetből is látszik. Egy magányos rendőrnő kezd nyomozásba a társkereső oldalakon történő visszaélések ügyében, miközben saját életének rendbe hozásával és családtagjaival való viszonyának rendezésével is törődik – mik ezek, ha nem közhelyek? Önmagában ez persze nem baj, hisz a közhely egy eszköz, melyet lehet jól és rosszul is használni. Márpedig Coben, mint azt most bizonyítja (és korábban is láttunk rá tőle példákat), remekül tud bánni velük.
Lássuk, mitől is közhely a közhely? Egyrészt egy olyan motívum, melyet már sokan sokszor elsütöttek. De ez miért baj? A kitaposott ösvényen könnyebben lehet célba jutni, mint a dzsungelben. Másrészt a konkrétumok helyett túl sokat foglalkozik általánosságokkal. Ez sem akkora gond, hiszen egy tömegírónak azért arra is kell figyelni, hogy regényei a lehető legtágabb körben lehessenek népszerűek, így a rétegkonkrétumoktól el kell vonatkoztatnia. Harmadrészt pedig valódi megoldóívek helyett tartalmatlan féligazságokat puffogtat – na ezt érdemes elkerülni. A közhelyek esetében tehát arra kell leginkább vigyázni, hogy a sablon tartalmas egésszé, és ne üres frázissá váljon – ha ez történik, nincs semmi baj.
Visszatérve magára a Hiányzolra, amellett, hogy úgy tud a tömegekhez szólni, hogy közben egyébként nem hat elcsépeltnek az alaphelyzete, maga a történet is izgalmassá válik – még ha olykor nem is könnyen következő. Egyszerre több szálon futnak az események, és akár nyomozási, akár magánéleti tekintetben mindegyik kellően súlyos ahhoz, hogy mi, olvasók is odafigyeljünk rá.
A Hiányzol tehát nem csak Coben egyik legjobban sikerült regénye, de több is, mint az eddigiek. Ez egy közhelyes mondat, de igyekszem megmagyarázni: nem csak ő maga jut túl a „lezüllött ex-zsaru magánnyomozó” sztereotípián, de a történet tekintetében is felülkerekedik a szimpla, múltba visszanyúló családi jellegű konfliktusokon. Vannak persze azok is, a jelen azonban sokkal árnyaltabb. Márpedig egy jó kriminél a múlt szövevényes hálója csak eszköz: a „mostani” megoldások és feloldások jelentik az igazi célt.
