Nem, nem vagyok fanatikus – szoktam mondani. Ahogy +10 fok alá süllyed a hőmérséklet, már csak a lakás dísze az én hűséges, öreg kerékpárom. Igen, sajnos a házunkban a tárolók nem túl biztonságosak, így ott nem kap neki megfelelő helyet, de ha bekarikázok vele az irodába, a mélygarázsban büszkén feszít a sok színes, nagy autó közt.
Szóval vele járok be dolgozni az év nagyobbik részében. Bármilyen furcsának is tűnik, de még a metrónál is gyorsabban érek így munkába. Ráadásul felfrissülök, az agyam és a testem is felkészült a napi gyűrődésre. Kicsit kipirosodom, gyorsabban veszem a levegőt, no meg orrot is gyakrabban fújok még vagy fél órán át az irodában, de megéri.
És munka után boldogan pattanok fel rá, hogy egy nagyobb kitérővel hazakerekezzek – vagy éppen ahová a kedvem tartja (átszállások nélkül). Sőt, ha némi feszültség ér a nap során, ilyenkor azt is kidolgozom magamból. Néha zenét szeretek hallgatni közben – persze csak úgy, hogy mellette halljam az utca zaját… sok az idióta az utakon/járdákon.
Én is szeretek néha szoknyában jönni, dolgozni. Ezt legtöbbször úgy oldom meg, hogy amikor esős nap van, és a bringám otthon pihen, én meg tömegközlekedésre kényszerülök – na, akkor keresem elő valamelyik színes női ruhadarabomat reggel a szekrényből. De már úgy is csináltam, hogy amint a lifttel felértem az irodába, az első utam a zuhanyzóba vezetett, és a bringás gatyót ott cseréltem át egy nem gyűrődő szoknyára, amit a biciklis táskámba rejtettem.
Mindent összevetve boldog vagyok, hogy újra felfedeztem magamnak gyerekkorom egyik legkedvesebb játékát – koncepcionálisan kissé átgondolva.
OE
