Már megszokhattuk, ha skandináv szerzőktől származó krimi akad a kezünkbe, akkor garantált a hidegrázás, az egekbe szökött adrenalin, sőt, a naturálisan leírt brutalitás sem ritka. Azonban – Jung óta tudjuk, hogy – izgalommal nemcsak a szemmel látható világ szolgálhat, hanem sokszor a láthatatlan tudatalatti is. Karin Alvtegen Szégyen című pszichokrimijében két tragikus sorsú nő elevenedik meg, akik kiutat keresnek életük sötét, mély verméből, avagy lélekcellájából.
Hogy mi juttatta őket oda? A múltjuk. Hiszen a szomorú események képesek az embert egy életre is megnyomorítani lelkileg, ha nem néz szembe velük, majd lesz túl rajtuk. Egyikük helyzete sem könnyű. Monika élete látszólag rendben van: orvosként dolgozik, szép és fiatal, ráadásul szerelmes is – de mindez csak a felszín. Maj-Britt az ellenkezője: már benne van a korban, pluszkilókkal küszködik, magányos, életunt, s önkéntes raboskodásra ítélte magát otthonában – véget nem érő, ördögi körben vergődik.
Egy kapcsolódási pont azonban mégis van köztük, mégpedig az, hogy végérvényesen leteszik az évek-évtizedek óta cipelt, egyre csak súlyosbodó terheiket. Nem is tehetnek mást, mert az események – egy autóbaleset és egy nem várt levél – olyan fordulatot vesznek, hogy kénytelenek szembesülni nehézségeikkel. Minden csak azon múlik, milyen erősen és kitartóan küzdenek a múltjuk sötét foltjaival.
A Szégyen komoly és komor mű. Hiszen nagyon is életszagú, több okból is: egyrészt, mert a szereplők nagyon is hitelesek és hihetőek, másrészt az élettörténetük és az események sem elrugaszkodottak a valóságtól. A problémáik általánosak, s nem rendkívüliek; minden bizonnyal lehet találni közös vonásokat velük, ha pedig nem, akkor könnyedén azonosulhatunk Monikával és Maj-Brittel. Akiket a szerző fejezetenként „váltogat”, így párhuzamosan követhetjük nyomon a két szereplő történetét. A karakterekre egyébként a kidolgozottság jellemző s, egyikük sem egysíkú – ettől reálisak és szerethetőek. Rajtuk keresztül találkozunk félelemmel, vallással, szexualitással, családi diszfunkcióval, érzelmi zsarolással.
Mindezek mellett az írónő megjeleníti az élet sokszínűségét, bonyolultságát is: a dolgok általában nem pusztán feketék-fehérek, vagy előfordul, hogy a véletlenen múlnak csupán; mindenkinek megvan a maga keresztje (amelyhez foggal-körömmel ragaszkodna, ha a hátára venné másét egy időre). A keresztek konkrét mibenlétéről nem rántanánk le a leplet, hogy ne rontsuk el az olvasásélményt, de annyit elárulunk, hogy mindkettejük esetében messzire vezetnek vissza, s halmozottak. A Szégyen egy sokrétű, komor és időnként lesújtó hangulatú, mély mondanivalóval rendelkező regény, különleges „epizód” a skandináv krimik sorozatában..
