A szürke ötven árnyalata óta Dunát lehet rekeszteni a szőrszálhasogatón hasonló sztorikkal. Ugyanis mind ugyanabból az alapfelállásból indul ki: tegyél össze egy fiatal, naiv, a világról kábé semmit nem tudó (kis)lányt és egy domináns, irányító, vastag pénztárcájú és nem mellesleg nyálcsorgatóan vonzó férfit; akik közt, mit ad isten, működik a kémia – de még hogy! Kathryn Taylor A szerelem színei című sorozatával is ezt a tábort erősíti. A megszokott „tartalmakat” nyilvánvalóan hozza, de mégis kicsit más, mint a „többi”. Ennek első része, a Felszabadulva kapcsán néztük meg, mennyiben tér el elődeitől.
Ügyeletes farkasunk Jonathan, a kis báránykánk – vagy nyuszink, ahogy tetszik – pedig a huszonkét éves Grace. Előbbi megszerzi, amit – vagy éppenséggel akit – akar, utóbbi pedig addig „ma született bárány”, míg bele nem megy a „játékba”, s rá nem jön, nagyon is akarja, hogy becserkésszék, s végül áldozatul essék a szinte már halálos csáberőnek és vontalomnak. De azért a bárány sem most jött le a falvédőről, s nem rest elvenni a puskát sem.
Na de hogyan is találkoznak? A chicagói gazdasági tanulmányaihoz kapcsolódóan egy szakmai gyakorlat keretében, egy londoni befektetési vállalatnál. Máris adott a főnök-beosztott viszony, amely csak hab a tortán, s megadja kettejük kapcsolatának a pikantériáját. Szóval megy a szokványos akarom-nem akarom, lehet-nem lehet című huzavona, mígnem annyira egymásba gabalyodnak, hogy a gordiuszi csomó piskóta hozzájuk képest. S csak ezután ugrik a majom a vízbe: Jonathan benyújtja az ultimátumot, aminek teljesítése csöppet sem zökkenőmentes – felkötheti (vagy lekötheti) hát Grace a bugyiját.
A történet alapján elsőre úgy tűnhet, a Felszabadulva nem hoz újat a témában. Pedig de, mégpedig a karakterek terén. Valamivel hitelesebbek, közelebb vannak a földhöz; illetve a szerző egy kis csavart is belecsempészett a főszereplők viszonyába. Ami az írói stílust illeti, arra a (már megszokott) könnyedség és egyszerűség jellemző, ami egyúttal gördülékennyé teszi az olvasást – tényleg hamar ki lehet végezni a könyvet.
A szerelem színei első része tehát egy egész jóra sikeredett regény a maga kategóriájában. Aki unja az értelmetlenséget, célnélküliséget és az irreális szereplőket, azok hangja végre meghallgatásra talált. Az erotika mennyiségén ennek ellenére nem esett csorba: az minden oldalról süt az erotika – olyannyira, hogy égési sérüléseket is szenvedhetünk; de mindez megbocsátható a remek kis történetért cserébe.
