Nemcsak az embereknek lehet múltjuk, hanem bizony a tárgyaknak is – megannyi érzelem és (akár sorsdöntő, akár kevésbé jelentős) történés kötődhet hozzájuk. Jojo Moyes ezt a vonalat „lovagolja meg” Akit elhagytál című regényében. Na, nem valamiféle bűncselekményről (merthogy általában egy festmény műkincsrablás tárgyát képezi, ha előkerül egy történet kapcsán), s ennél fogva ezúttal nem is krimiről van szó, hanem emberi drámáról, és évtizedeken átívelő sorsokról, melyek közti kapocs nem más, mint az a bizonyos alkotás.
Ahogyan az a felvezetésből már sejthető, a történet két szálon fut: egy a múltban, s egy a jelenben. Az előzmények 1916-ba, Franciaországába vezetne vissza, mikor a világháború miatt német megszállás alá kerül az a kisváros, ahol Sophie Lefevre egyedül kénytelen gondoskodni családjáról férje hadba vonulása után. Megjegyzésként annyit kell még tudni, hogy a művész Édouard anno festett egy portrét fiatal, szépséges feleségéről – mely ártatlannak igen, de mint később kiderül, ártalmatlannak egyáltalán nem mondható, sajnos. Történik ugyanis egy igen érdekes fordulat: az új parancsnok e festmény láttán szeret bele az asszonyba. Innentől pedig csőstül jön a baj és az áldozatvállalás: mindenét – családját, nevét és életét is – kockára teszi, annak reményében, hogy még egyszer láthatja szerelmét.
A kép túlélte a háborút, s majd’ egy évszázaddal később Liv Halston otthonát ékesíti Londonban, melyet férje hirtelen halála előtt kapott nem sokkal nászajándékként. Nem is tudja, micsoda értéke van, ám minden titokra fény szokott derülni a végén – így van ez most is: egy véletlen találkozás alkalmával lehull a lepel az alkotás eredetéről, történetéről. Viszont, mintha átok ülne rajta: Liv életébe hatalmas változást hoz, ugyanis pereskedés kezdődik, amelyen már nemcsak a tulajdonlás múlik, hanem a nő boldogsága is.
Az Akit elhagytál érdekes kombinációja a történelmi, romantikus és jogi témáknak. A két idősík, illetve női sors összekapcsolása egy festménnyel érdekfeszítővé, a jogi huzavona pedig hihetővé teszik a történetet. Amely során nemcsak Sophie és Liv életét ismerhetjük meg, hanem általában véve rajtuk keresztül magát a nőt is: a bátorságát, küzdeni akarását, erősségét, gyengeségét.
A szereplőkkel való azonosulást gyakorlatilag már az első percektől „sínen” is van, amihez hozzájárul még Moyes remek írói stílusa is, melynek köszönhetően szinte azonnal magával ragad a történet A szerző érzékletesen jeleníti meg a nélkülözéssel teli háborús körülményeket, a szerelmi vágyat, a társ elvesztése okozta érzelmi űrt és fájdalmat. Előbbi talán a megszokottól egy kicsit másféle látásmódban kerül megvilágításra – végül is, ahány író(nő), annyi szemlélete-megközelítése létezik.
Mindazonáltal a rajongók véleménye, valamint szigorúan szubjektív megítélésünk alapján is összességében, Jojo Moyes életművének egy remekült sikerült darabjáról van tehát szó, amelyet így erősen ajánlunk mindenkinek, aki kedveli a történelmet és a romantikát, illetve szeret kissé túlfűtött módon és stílusban leírt, de mégiscsak hétköznapi, hús-vér emberek sorsáról olvasni.
