Bizonyára sokan ismerik azt, a közgazdász hallgatók körében elhíresült mondást, hogy a statisztika olyan, mint a bikini. Sokat mutat, de a lényeget eltakarja. Ezért aztán, ha hallok valamilyen adatot, rossz szokásom, hogy mindig kicsit a mögöttest keresem. Valamelyik polgármester kiszámolta, /nem volt rest/, hogy egy a közmunkaprogramban etetett és felnevelt 1 mázsás disznó 140 ezer forintba kerül. Ezért, – mondjuk az ónodi vásáron, ha 400 ft. a sertés kilója élő súlyban, – három és fél mázsás kucut vehetünk. Akárhogyan is osztok, szorzok, ez bizony ráfizetés a javából, hogy már az egyéb károkról ne beszéljünk.
Ez a gondolatsor, most annak okán jutott eszembe, hogy megjelentek a statisztikák a foglalkoztatottságról, munkanélküliségről, s most már tudom, régen voltak ilyen jók a számok. A hírek végén minden esetben kihangsúlyozták, hogy nem azért jobbak az eredmények, mert rövidebb ideig tartjuk nyilván a regisztrált munkanélkülieket, s persze azt is, hogy ebben nincsenek benne a külföldre munka céljából elmenekült fiatalok sem. A közmunkában foglalkoztatottak viszont igen.
Nincs is ezzel semmilyen gond, hiszen tudjuk már a történelemből, hogy válság idején a kormányok mindenkor indítottak közmunkaprogramokat, tehát ez egy régi találmány, s azt is, hogy a 22 000 forint segély az kevesebb, mint a munkáért kapott 50 000, hogy már a pszichés hatásról ne is beszéljünk, főként, ha valami értelmes elfoglaltságot találnak a közmunkásoknak.
Egyszóval, Én is örülök annak, hogy a települések igyekeznek önellátóvá válni, ezért területeket művelnek, veteményeznek, kertészkednek, állatokat nevelnek, értékteremtő feladatokat adva ezzel közmunkásaiknak.
Akkor hol van itt az előbb emlegetett kár? Tessék csak végiggondolni! A zöldséget, a húst nem érdemes nagy távolságokból szállítani, így aztán a polgármesteri hivatalok a helyi termelőtől, őstermelőtől vásárolták meg eleddig, az a zöldséget, gyümölcsöt, ami a közkonyhákra kellett. Ennek azonban most vége lett, tehát az önkormányzat saját ott lakó gazdálkodójának teremtett konkurenciát – persze nem szándékosan – aki lehet, hogy néhány embernek munkát adott, foglalkoztatta a családját, fizetett adót. Attól a tenyésztőtől vásárolt húst, aki erre szakosodott, beruházott, fejlesztett, esetleg már saját vágóhidat is tartott fenn. Most nem vesz tőle, hanem közel háromszoros áron megtermeli.
Ha nincs saját földje kap az államtól, vagy bérel, pályázatból – állami támogatással- gépeket vásárol, közfoglalkoztat, amihez megint csak az állam adja a pénzt. Mindezt miből?
A mi adóforintjainkból. Abból termelünk, termeltetünk ilyen drágán, csak azért, hogy az a bizonyos statisztika szebb, kerekebb legyen, s nehogy a bikiniből a csupasz fenekünk is látsszon előbb, utóbb…
Orosz B. Erika
