Számos alkalommal foglalkoztunk már skandináv krimikkel – épp most jelenik meg a legnagyobb sikernek számító Millennium-trilógiával foglalkozó sorozatunk is –, ám a svéd jegesség irányából most kalandozzunk kicsit el az alkoholgőzös norvég fjordok irányába. Sosem tagadtam, hogy az északi írók közül a norvég Jo Nesbo, és hőse-antihőse, Harry Hole számít abszolút kedvencemnek. Korábbi cikkeinkben Nesbo regényei közül már foglalkoztunk a Hóemberrel, a Leopárddal és a Csótányokkal, s a jövőben górcső alá vesszük korábbi műveit is – most azonban nézzük a legújabb Hole-történetet, a Kísértetet.
A történet szerint Harry Hole egykori nyomozó három év távollét után visszatér Oslóba. Felkeresi egykori felettesét, hogy engedélyt kérjen tőle egy ügy felderítésére, amit azonban már lezártak. A fiatal narkóst, Gustót egy cimborája lőtte agyon, mert összekaptak az anyagon. Egy olyan anyagon, amely a heroin uralmát megtörve, villámcsapásszerűen hódította meg a várost. Harry Hole ennek ellenére nem tágít, s eléri, hogy meglátogathassa a börtönben a Gusto meggyilkolásával vádolt srácot. Mégpedig azért, mert a cellában saját múltjának egy darabjával van találkozója. A nyomozás, amelybe Harry magányosan belevág, nehezebb s fájóbb, mint bármelyik hivatalból felgöngyölített ügye volt. S közben mindenfelől kísértetek veszik körül. A sajátjai és az is, amelyik a várost járja…
Míg a legutóbbi regényben Ázsiába kalandoztunk az alkoholfüggő exrendőr társaságában, ezúttal, hasonlóan a legtöbb Hole-történethez, a ködös-hideg Oslo a cselekmény helyszíne. Ami azért szerencsés, mert lássuk be: a skandináv krimik korábban már számos alkalommal felsorolt jellemzőihez – pl. komor, néha egészen pszichopata történet – jobban illik egy korán sötétedő északi főváros, mint egy egzotikusabb, könnyedebb környezet.
Minden egyéb szempontból is tipikus Nesbo-regényről beszélünk. Azaz tipikusan jóról. Megvan a már megszokott, kiváló stílussal bíró alaphangulat, az izgalmas cselekmény, és persze Hole vezetésével a remek karakterek is. Ráadásul, bár ez egy profi író esetében talán komolytalanul hangzik, Nesbo is jobban belejött mostanra az írásra – míg a korábbi regényei néha kissé darabosnak hatottak (legközelebb a Boszorkányszöggel foglalkozunk majd, ami jó példa erre – ettől persze még az is izgalmas), mostanra csak akkor töredezett a tartalom, ha azt a cselekmény is megkívánja.
Ha valaki mély, társadalomfilozófiai mondanivalóra számít, az csalódni fog – bár a krimitől mint műfajtól sem feltétlenül idegen az ilyen jellegű tartalom közvetítése, a skandináv krimik inkább az egyéni drámákról szólnak. Az pedig Nesbonál van bőven: nem csak a bűnöző, de a már eddig is tapasztalt módon az egyszerre pozitív hős, ám elrettentő példa nyomozó esetében is.
DicsukD
