A hatvanas-hetvenes évek kulturális életét az alternatív stílusok megerősödése jellemzi. Ekkoriban élte virágkorát a hippilét, az ellenkultúra (és még sorolhatnánk) – és még a század első negyedében erős avantgárd a művészréteg kiváltsága volt, a fent említett korszakban bárki kapcsolatba kerülhetett ezekkel az irányzatokkal. Az ilyen jellegű irodalom egyik legjelentősebb képviselője Hunter S. Thompson volt, akinek a Rumnapló című regényéből Johnny Depp főszereplésével két éve sikeres film is készült.
A történet szerint Paul Kemp, a kiégett, alkoholista újságíró egy New York-i kocsmában iszogatva döbben rá, mennyire torkig van a szürke és esős metropolisszal, ezért úgy dönt, szedi a sátorfáját, és elhúz a napfényes Puerto Ricóba. Kemp túrája pillanatok alatt meredek zuhanórepülésbe csap át, miután elhelyezkedik San Juan angol nyelvű napilapjánál, és nekilát, hogy halálra igya magát. A szigeten ez pofonegyszerűnek tűnik, hiszen a rum alig drágább, mint az ivóvíz, és mindig akad kivel inni. A szerkesztőség lecsúszott piásokból, megrögzött naplopókból és eszelős zugfirkászokból áll, akik bármit megtesznek, hogy ne kelljen melózniuk. Nem csoda, hogy balhé balhét követ…
Ugyan a regény főhőse más nevet visel, nem kérdés, hogy a mű önéletrajzi ihletésű. Az akkoriban sportújságíróként dolgozó Hunter S. Thompson 1960-ban New Yorkból Puerto Ricóba utazott, és állást vállalt egy helyi lapnál. Életének erről a zűrös időszakáról szól első regénye, a „Rumnapló”, amelyet huszonegynéhány évesen, egy évtizeddel a kultikussá vált „Félelem és reszketés Las Vegasban” sikere előtt kezdett el írni, de amely csak 1998-ban jelent meg.
Hunter S. Thompson nem csak regények terén lépett fel újítóként; nevéhez fűződik az úgynevezett gonzo-újságírás is. Melynek az a lényege hogy az igazságot nem csak tényszerűen lehet leírni, hanem azt stílusosan, fikciós elemekkel dúsítva mesélik el – sokszor valamilyen (vagy a jó öreg HST esetében többféle) tudatmódosító szer hatása alatt. Ékes bizonyíték ez arra, hogy többféle igazság is létezik – bár az azért kérdés, hogy az újságírás maga meddig mehet el.
Noha a stílus kétségtelenül izgalmasnak hangzik, jómagam, a határokat egy picivel jobban betartó újságíróként azért örülök annak, hogy a televíziós híradókban dolgozó kollégák azért ragaszkodnak az objektivitáshoz, és a sporthírekben is szívesebben olvasok gólokról mint földönkívüliekről – az azonban vitathatatlan, hogy a stílus számos előnnyel is bír, melyeket a publicisztikák, valamint a modern kultúrával foglalkozó írások esetében (khm…) konstruktívan is ki lehet aknázni.
Visszatéve egy kicsit még a Rumnaplóra – hisz e cikk igazából arról szól, mi pedig tényszerűek vagyunk –, a regény, bár már tartalmaz gonzo-jellegű vonásokat, kötöttebb szerkezetű, mint a szerző későbbi művei. Épp ezért azoknak, akik még nem ismerik annyira az ilyen jellegű irodalmat, esetleg megéri ezzel kezdeni. Hunter S. Thompson rajongóinak és követőinek, na meg az újságíró kollégáknak pedig, szinte kötelező darab.
DicsukD
