Horgas Eszter: „Szoros kapcsolatom volt a nagyszüleimmel. Édesapám szülei vidéken éltek, és háziállatokat tartottak – előttem van a kép, hogy a bátyámat a disznó, amin megpróbált lovagolni, hogyan vetette le.
Emlékszem, Nagyapám kis kocsin tolt ki minket az erdőbe gombát szedni. Ügyes ember
volt, nekem például babakocsit faragott. Voltak kutyák, macskák, tehén –
amit a Nagymamámmal mentem megfejni. Nagyon erőteljesen reagálok a mai
napig az illatokra – az erdőnek, a gombának, a Nagyapámnak, a falusi
háznak, az állatoknak az illata – ezek mind megmaradnak.
Van olyan emlék, amit legszívesebben kitörölnél?
Nem, én tulajdonképpen szeretem a szomorúságaimat, és a bánatokat is, mert
ettől vagyunk emberek – az esetlenségeinkkel, a fájdalmainkkal, a
csalódottságainkkal. Ettől kapok olyan élményeket, amiktől azt hiszem, hogy
hitelesen tudok játszani a színpadon – ha kell, sírni is, és bánatot
kifejezni. Vannak olyan emlékek, amik borzasztóan rosszak a mai napig:
Amikor ellopták a fuvolámat, amikor elvesztettem a Nagyapáimat, amikor
váltam – és ott álltam az ügyvédnő előtt, sorolta az életemet. Mikor
megkérdezték, hogy biztos vagyok-e abban, hogy ez nem rendbe hozható, akkor
azt kellett mondani, hogy nem rendbe hozható. Vannak nagyon szomorú, és
bánatos dolgok az ember múltjában, de ezzel teljes a dolog, ezekkel meg
kell tanulni együtt élni. Márai mondja: Milyen szomorú lenne a világ
szomorúság nélkül.
Amikor a legmélyebb ponton vagy, és teljes az elkeseredés, és
tanácstalanság, abból is van kiút – kell, hogy legyen. Ebben reménykedem,
és úgymond ez az életfilozófiám, hogy az ember olyan pofonokat, feladatokat
kap, amiket meg tud oldani.”
Tóth Kristóf (KRSA): „Igazából nagyon nehéz megállapítani, hogy a régi,
gyerekkori emlékek, valóban emlékek-e, vagy annyiszor mesélték a szülők,
hogy az ember már azt hiszi, hogy emlékszik erre. Ami már tuti, hogy a
saját emlékem, az ahhoz kapcsolódik, amikor a húgom megszületett – akkor
már 3 éves voltam. Sétáltunk Apukámmal – akkor még nem volt mobiltelefon -,
és egy telefonfülkéből felhívtuk a kórházat – mondták, hogy megindult a
szülés. Emlékszem, hogy Apukám felkapott, és rohantunk be a kórházba.
Alapvetően szerencsés gyerekkorom volt. Nyilván az iskolai stressz meg
volt: Volt az általános iskolában egy Gyuri bácsi – a földrajz tanár -, aki
kifejezetten szigorú volt. Ámbár, miután szerelembe esett Gabi nénivel – az
angol tanárral -, onnantól kezdve kenyérre lehetett kenni. Egyszer
véletlenül tanítás után az egyik terembe benyitottam, és ott ültek kézen
fogva – ezután hetekig rettegtem, hogy biztosan én fogok felelni, de nem
történt semmi.
Az egyik meghatározó emlék, amikor szimfonikus zenekarral először
próbáltunk – óriási élmény volt. Amúgy is sok zenekari taggal rendelkezik a
PASO – hiszen 11-en vagyunk -, de amikor közel 60 fős a színpadi zenészek
létszáma, az egészen más, pláne mivel komoly zenészek.” A teljes riport
összesen 21 helyi rádióban hallható! – www.sztarportre.hu
