Amikor elejtem beszélgetés közben ismerőseimnek, hogy szívesen megyek el „vadászni”, ha meghív egy-egy társaság, akkor látom tekintetükön a csodálkozással vegyes megrökönyödést. Az első kérdőjel, rögtön az, hogy nő létemre, nekem még teszik is ez az „öldöklés”, puskaropogás? A második felkiáltójel pedig, hogy persze ez egy úri passzió,… „s a kutya is jó dolgában veszik meg”…!
Nagyon régen járom a vadászokkal az erdőt, mezőt, bár még sohasem volt fegyver a kezemben, s valószínű, hogy nem is tudnám elsütni. De semmihez sem hasonlítható élmény róni a kilométereket a csodálatos tájakon, hallgatni amikor megszólalnak a vadászat kezdetét jelző kürtök, látni a fegyelmezett rendben álló vadászkutyákat, akik gazdájuk szemmozdulatára is tudják,hogy mi a feladatuk, s a vadászat végén szemrevételezni az előttük fekvő gazdag „terítéket”. Ezek persze a legszebb mozzanatai ennek a csodálatos, pihentető sportnak. Azt is tudom, hogy az „erdő ízeit” mindenki kedveli, s csak kevesen utasítanak vissza egy fenséges szarvaspörköltet. Csak manapság népszerű dolog fanyalogni.
Éppen ezért nem magyarázkodom már senkinek, a régi rossz beidegződést nagyon nehéz leküzdeni. Így vannak ezzel maguk a vadászok is. Ha valaki azt gondolja, hogy úri passzió egész évben a területgondozás, a vadetetés, a vadgazdálkodás, a vadvédelem, mindegy ha fúj a szél, ha csikorog a hideg, vagy ha 40 fok a meleg, ha szakad az eső, vagy ha nyakig ér a sár, akkor higgye. A megdöbbentő képsorok viszont, úgy érzem, sokakat elgondolkodtattak.
A folyó kilépett a medréből, átszakította a gátat is. Elöntötte az árteret. Akkora volt a sodrása, hogy megállíthatatlanul hömpölygött. Menekültek az állatok, a madarak ott hagyták féltve őrzött fészkeiket, ki nem kelt tojásaikkal, vagy a még repülni nem tudó fiókáikkal. A szarvasok, őzek riadtan igyekeztek kifelé, vagy valahová, ahol még szárazat ér a lábuk. A mentést szinte emberfelettivé teszi az, hogy az ártéri részen az aljnövényzet olyan, hogy csónakkal közlekedni lehetetlen. Ez borzasztóan megnehezíti a vadmentést.
A vadászok harcolnak az árral. Riadt szemű őzike kerül a csónakba, nem tudja mitől reszkessen jobban a mindent elsöprő ártól, vagy az emberektől. Mindennapi feladata ez árvíz idején annak a vadásznak, aki igazán szereti a természetet, mert tudja, ezzel a jövőnket is védi. A vadászok közleményben hívják fel az állatbarátok figyelmét arra, hogy ha aggódnak is a vadakért, ne keressék fel az árvízzel borított területeket. Félő, hogy az emberek miatt nem mernek felkapaszkodni az állatok a védelmet nyújtó körtöltésekre és vadmentő dombokra. Így nem menekülhetnek meg, s ugyan jószándékkal megyünk, de csak ártunk nekik.
Tudjuk, ismerjük a számokat. Van olyan település, ahol 1800 család szenvedett kárt, s sokan egy egész élet munkáját veszítették el néhány óra alatt. Ki törődik ilyenkor azzal a pár száz állattal, amelyik elpusztulhat? A vadászok. Akikről sokak azt hiszik, hogy csupán azt a pillanatot szeretik amikor eldördül a puska. Harcolnak, a természet erőivel a természetért. Mert biztos vagyok benne, hogy – bár ami engem illet, sokszor a vadászat közben is – ezekben a napokban mindannyian a vadaknak szurkoltak…
Orosz B.Erika
