A statisztikák azt mutatják, hogy mi magyarok szeretünk gyűjteni, adakozni, adományozni. Igaz azt is mutatják, hogy nem a leggazdagabbak – tisztelet a kivételnek – akiknek a nyomor, vagy a rászorultság hallatán megnyílik a bukszájuk, hanem a szerényebb körülmények között élő egyszerű állampolgárok. Még a mise szövegében is benne van, hogy „ a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Év közben is partnerek vagyunk ebben, pláne, ha valami szívhez szóló történetet olvasunk, hallunk a médiában, a sokgyerekes családról, vagy a hirtelen egyedül maradó gyerekekről, vagy a külföldi életmentő műtétben reménykedőkről. Emlékezzünk csak rá, hogy volt olyan időszak, amikor a tévében vetített szappanopera rabszolgalányának felszabadítására, vagy a másik szemműtétjére gyűjtöttek pénzt ezrek ebben az országban. Igaz ezt inkább negatív példaként szoktuk előcitálni.
Akkor apad a kedv, amikor egy-egy alapítványi vezető visszaéléséről, vagy a pénzek magán célra való felhasználásáról terjed a hír, de azért tegyük szívünkre a kezünket, ezeket hamar elfelejtjük, s egy-egy jó cél, vagy a szánakozás újra megnyitja a pénztárcánkat. Ennek okán például az egykori bulvár hetilap szerkesztősége – amelyik sok-sok ilyen visszaélést leleplezett – egy-egy nyereséges rendezvény, bál után sohasem pénzt adott, hanem mindig valamilyen hasznos eszközt vásárolt a kórházaknak, gyermekintézményeknek. Például vettünk műtéti monitort, ambu – ballonokat, játékokat, ruhákat, ágyneműket, édességeket stb. és azt vittük a rászorulóknak.
Ilyenkor az ünnepek táján aztán még inkább adományozunk. Sokan mondják, inkább csak a lelkiismeretünket nyugtatgatjuk, de azért Én hiszem, hogy nem csupán ez az oka, hanem valóban a segíteni szándékozás.
Azoknak a szingliknek pedig semmiképpen nem a lelkiismeretünk megnyugtatása volt a céljuk, akik összefogtak, összejöttek, bevásároltak, s nekiláttak muffint sütni. Ami elkészült az becsomagolták, és szétosztották az aluljáróban lévő hajléktalanok, az egyedülálló öregek között. Ők a muffin kommandó! Persze mondhatják most a rosszindulatúak, hogy jó dolgukban már azt sem tudják, mit csináljanak ezek az elkényeztetett fruskák. Én viszont nagyra tartom az ötletüket, hiszen valljuk be őszintén, hogy ez a generáció már a rendszerváltás után nevelkedett, a majdnem vadkapitalizmusban, s bizony más körülmények között szocializálódott, mint mi ötvenesek, arról már nem is szólva, hogy mert nagyon sokat dolgoznak a pénzükért, s sokszor vannak bizonytalanságban, kiszolgáltatott helyzetben főként a mostani válságos gazdasági helyzetben, így a szociális érzékenységük is tompult kissé.
A szkeptikusok szerint, ez csak egy jó kis buli sokuknak. Nem vagyok ebben biztos, de ha így van is, gondoljunk csak a címbéli mondásra… Gondolom, hogy sokan közülük jobban szeretnék saját családjuk körében eltölteni a szeretet ünnepét, de vagy nem adatott meg nekik, vagy a saját döntésük szerint most így élnek. Ez a magánügyük.
Azt kívánom viszont, hogy minél többen csatlakozzanak hozzájuk, mert ezekből az apró dolgokból lesznek az igazi nagy ötletek, s amíg vannak, akik haszonélvezői /sajnos/ ennek, akiknek örömet szereznek, addig jó ügyet szolgálnak.
Hajrá muffin kommandó, 2010-ben is!
Orosz B. Erika