Szokták mondani, hogy a cél szentesíti az eszközt – ez kifejezetten igaz a titoktartásra. Aminek jogosságáról nincs egyértelmű álláspont, mert sok tényező mérlegelendő ennek megítélésében. A Lányom című regény gerincét a titkok adják, ám sajnos nem jótékony célúak. Jane Shemilt pedig egészen komor és szomorú történetbe ágyazta mindezt be azáltal, hogy ezúttal pusztító erejük mutatkozik meg, aminek folytán egy család együttléte forog kockán.
Jenny Malcolmnak tökéletes családja van – látszólag, ugyanis doktornőként sokat dolgozik, idegsebész férje sem kevésbé elfoglalt, és ketten három tinédzserkorú gyerek szülei. Fogalma sincsen arról, hogy a széthullás szélére sodródtak. Ilyen körülmények között történik meg egy, a bárkit megviselő szörnyűség: a legfiatalabb gyermek, a tizenöt éves Naomi egy nap nem jön haza az iskolából.
Amint napok hónapok hosszúságára nyúlnak az eredménytelen keresés következtében, felmerül a kérdés, hogy tényleg elrabolták-e a lányt, vagy pedig valójában elszökött? Jenny számos igazságot fedez fel nemcsak Naomiról, hanem a család többi tagjáról is. Ezek egyáltalán nem örömteliek, sőt alapjaiban rengeti meg azt, hogy végül is mennyire (nem) ismeri szeretteit. Olyan szörnyűségek látnak napvilágot, mint a hűtlenség, a drogozás és az előle elhallgatott tervek.
Mindezek egy év alatt éket vertek Malcolm-házaspár, valamint Jenny és ikerfiai közé is. Minden tőle telhetőt elkövet, hogy továbblépjen, de közben sosem adja fel a reményt, hogy szeretett lányát megtalálja. A nő teljesen meg van győződve afelől, hogy a történtek felderítése végül összehozza családját, de végül a Naomi eltűnéséhez vezető események szomorú és pusztító láncolatára talál rá.
A sztori összetett szituációja bármennyire is annak tűnik eleinte, egyáltalán nem egyértelmű és egyenes irányú. A szerző fokozatosan göngyölíti fel a szálakat, s megmutatja, vajon mi mehet végre ilyenkor egy anya fejében, valamint Jenny miként gondolkodik és magyaráz meg (utólagosan) dolgokat, hogyan lát olyan dolgokat, amelyeket mások nem, és mit olvas ki a sorok közül. Jól látható, hogy nem minden fekete és fehér. Az egyedüli nehézséget a nem lineáris történetvezetés adja: Nem könnyű követni az időben és helyszínekben ugráló eseményeket, de minek után sikerül felvenni a ritmust és belerázódni, egyáltalán nem zavaró és okoz gondot. Sőt annyira, hogy kiderül, hogy ez szükségszerű lépés volt az írónőtől, és nem tett volna jót az ellenkezőjével a regénynek.
Az édesanyák abszolút tudnak kapcsolódni a Lányomhoz, amely azonban nemcsak nekik szól, hanem a titkokat-rejtélyeket, a család- vagy misztikus regényeket kedvelőknek is. Emellett a mű pszichológiai háttere-jellege is csak növeli az izgalmakat. Jane Shemilt könyve nem a könnyedek és könnyűek közül való, de ez ne tántorítson el senkit, mert különben egy minőségi és gondolkodásra késztető élményről marad le.
