Bret Easton Ellis egyébként is elég megosztó írónak számít, számos egymásnak ellentmondó cikk jelent már meg munkásságáról, de egyik leghíresebb (nem mellesleg legnépszerűbb) műve rátesz erre még egy nagy lapáttal. Jómagam is már egy jó ideje kerülgetem ezt a könyvet – valamiért sosem vitt rá a lélek, hogy elolvassam, bár folyamatosan tervben volt – ám most, az új kiadás apropóján végre vettem egy nagy levegőt és nekifogtam.
Ajánlótól szokatlanul, először ezúttal inkább azzal kezdeném, hogy kinek nem ajánlom Ellis művét: ne olvassák ideggyengék, párkapcsolat első fázisában járók, „túl nőies” nők és „túl öntudatos” nők. Meg azok, akiknek amúgy is gátlásaik vannak az első randiktól – ugyanis ezt követően garantáltan arra fognak gondolni, hogy mikor húzza elő a reménybeli partner kedve mosollyal az éles kést.
Kicsit komolyabbra fordítva a szót, mindenki más viszont, aki készen áll egy sokkoló, meghökkentő, elborzasztó történetre, és egy teljesen pszichopatikus tüneteket mutató főszereplő sorsának és tetteinek követésére, az keresve se talál jobb terepet, mint az Amerikai psycho. Amely, bár talán elsőre nem tűnik úgy, de írószakmai értelemben kimondottan profi munkának számít – lássuk, miért.
A regény stílusa egyfajta naplónak számít, nem csak az egyes szám első személyben történő cselekményleírás, de a szubjektív érzékelések, és a karakterhű szóhasználat miatt is. Nem mondom, mindez csak még ijesztőbbé, még betegebbé teszi a történetet, ugyanis így még a szerzői elhatárolódás eszköze sem könnyít a leírtak súlyán. Márpedig azért, lássuk be, bőven lenne min finomítani – még akkor is, ha egyébként közel sem minden derül ki egyértelműen…
Végezetül pedig vonatkoztassunk egy kicsit el a mentális betegségek genetikai és egyéb hátteréről, és gondoljuk végig a főszereplő (Patrick) életét. Ő egy gazdag, névleges üzletember, igazából kellően semmittevő. Csak a modern aranyifjak életét éli, és e minőségében eljegyez egy hasonszőrű lányt, kikezd a titkárnőivel, és számos másik nővel is kalandba keveredik. Na meg egyébbe, amit most nem részleteznénk. Mindenesetre egy kissé nyakatekert tanulságot azért levonhatunk – azaz még az általános gondoktól mentes élet sem fenékig tejfel…
Elnézést a kicsit zavaros stílusért, de őszintén be kell vallanom, hogy még mindig a regény hatása alatt vagyok. Körülbelül fél órája fejeztem be az olvasást – elég tömény volt, pedig azért már hozzászoktam ehhez-ahhoz. Ellis letaglózó, realista stílusa nyomot hagyott – de mindezekkel együtt sem bántam meg azt, hogy élve a lehetőséggel, úgy végeztem ki a könyvet, mint Patrick az áldozatait.
DicsukD
