Ő persze sapkát akar, de úgy is az lesz, amit én akarok – ebben az esetben. Mert voltak, vannak és lesznek olyan esetek, amikor az érvényesül, amit ő akar. Ez nem az – az eset. Mert a sapkái elvontak, akárcsak a ruhái és természetesen mind fekete – na jó, van egy-két kivétel. Vettem neki színes holmikat, mert nem jó az a sok fekete. S persze ezeket sem akarja hordani, de ez sem az – az eset, amiben engedni fogok.
A kendős történet azonban nem ezzel a kendővel kezdődik és nem is ezzel ér véget. A másik kendő, az egy tízen évvel ezelőtti kendő, ami az én nyakamban volt az egyetemi tanévnyitón és ő kiszemelt. Lányok között is van ilyen. A lányok a kendőket nézik – például. A fiúk keresik a hangoskodó bandavezért, s aztán hozzácsapódnak- például.
A kendős megfigyelés után eltelt hónapokban ő is próbált beilleszkedni az egyetemi tankör társak körébe és én is. Neki ez jobban sikerült
Egyszer aztán beszélgetésbe elegyedtünk. Aztán az egyetemen végighúzódó szerelme lakásába költöztem harmadik albérlőként, és a beszélgetés tovább folytatódott és azóta is tart, kisebb- hosszabb megszakításokkal. Idából életem egyik, fontos pontja lett.
Bár voltak hetekig húzódó duzzogások, napokig tartó veszekedések és évekig tartó feldolgozatlan történések. Mert ő Budapestre költözött, én vidéki maradtam. Ő, vagy őt keresi a párja, én férjhez mentem. S ami végképp a több éves szakadást okozta, a fiam megszületése. Soha nem lett kimondva, de ezt akkor ő nem tudta megemészteni.
Megbocsátotta a narkós lánynak, hogy az egyetemi szerelme ágyába bújt, mikor ő nem volt az országban. Bár a fiú kirúgta az ágyából. Megbocsátotta a másik”barátnak”, hogy becsapta, a szerelmének, hogy vele tartatta el magát.
Az én esetem csendet követelt és elszakadást.
Ő ritkán tudta kimondani, hogy hiányát érzi a kapocsnak, nem azért, mert nem akarta, hanem mert nem tudta. Csak, mikor ott voltam és eljöttem. S ismét átbeszélgettünk egy éjszakát.
Ida, megtanult várni. Megtanult félrehúzódni. Megtanulta a titkait magában tartani. Megtanult félni, s nem beszélni róla. Sok rosszat megtanult, ami nem tesz jót a növekvő emberi léleknek, nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, de ez nem az ő hibája. Az ő története nem itt kezdődik, hanem gyerekkorában.
Mert Ida Marosvásárhelyen született. Első gyermekként, majd követte az öccse.
Idát nem a szülei nevelték, mert nem volt rá pénzük,vagy nem érezték magukat eléggé felelősségteljesnek, hogy nevelhessék lányukat, vagy még élni szerettek volna egy ideig, gyermek nélkül. Nem tudom, melyik fáma igaz, talán mind. Az öccse már a szülőknél maradt, Ida ment a mamához, élni.
És Ida tanult a mamától. Megtanulta mindazt, ami kárt okozhatott benne. Mert ott volt az unokatestvér, aki sok szépet és jót kapott. , mint figyelem, szeretet, ölelés, mosoly, vagy szép ajándékok, de Ida nem. Ő tanult.
Ida már sokadik évesen ébredt tudatára annak, hogy az a néni, aki hetente-kéthetente meglátogatja őket, az nem, néni, az- az anyukája. Ida így hívja: anyuka.
Ida anyja cseléd volt. Az apja cselédje. Mert apa művész volt, a saját maga művésze, aki szobrokat készített és nem ért rá gyereket nevelni, feleséget szeretni, s legfőképpen pénzt keresni, a művészetéből.
Ida anyja tehát munkához látott. Vett házat, indított vállalkozást, évekkel később elvált a férjétől, mindezek előtte felépítette férjének a számára tetszetős házat, ahol boldogan élhet fiatal lányka szeretőjével.
Ida anyja munkához látott, s elkezdte szeretni lányát, úgy ahogy ő gondolta, ahogy egy anyának szeretni kell. Hogy miképpen igényli a lánya azt a szeretetet, nos, arról ez esetben nem volt szó.
Ida megtanulta a mamánál, hogy mindenki szeret valahogy, mármint próbálkozik a maga módján, legalábbis évek múltával próbált mentséget keresni a mosoly nélküli nagymama szeretetfilozófiájára.
Ida mivel megtanulta, ezért egy egészen rövid ideig hagyta, hogy az anyja próbálkozzon, aztán bezárta a kapukat.
Ida Magyarországra jött, s ha hazalátogatott, akkor nem az anyja megléte volt a töltőerő az otthoni létben, hanem a testvére és a kalandok.
De Ida egy idő után nem szeretett hazamenni. Ida otthon hízott, aztán unatkozott, aztán idegeskedett, s legfőképpen állandóan az anyjával veszekedett. Pedig az anyja kitette a lelkét, ami Ida sajnos nem látott. Mert Idának nem finom ételek kellettek, meg szép fehérnemű a boltból – amiből én is kaptam és nekem kellettek. Idának valami régen elmaradt dolog kellett volna, amit a huszonéves lánynak, később a harmincon éves nőnek az anyja már nem adhatott meg. Az volt az elmúlt idő.
De Ida anyja munkához látott és meglátogatta a lányát, amikor csak tehette és az egyetem után megkereste neki a legmegfelelőbb lakást a fővárosban, hozzá a legmegfelelőbb hitelt, s aztán a legmegfelelőbb pillanatokban felbukkant a már önálló életet élő lányánál.
Ida sikeres nő lett, aki vizuális művészeti vonalon indult el, megismerték galériákban a nevét, hazánkban díjjal jutalmazták évek óta tartó ténykedéseit, emellett keresett és nyert külföldi ösztöndíjat, ott talált rövidebb- hosszabb szerelmeket, barátságokat.
Az egyik ilyen spanyolországi barátság jött Idához, hosszas hetekig tartó egyeztetés után. Ida megszervezte a budapesti utakat, melyik nap hova lehetne menni, kivel kéne összeismertetni spanyol barátnőjét, ám a második hazánkban töltött nap után a spanyol lány is megismerhette Ida anyját. Drámai bemutatkozás volt, mivel egy órával az érkezés előtt telefonált a lányának az anyja, miszerint jön. Ida pedig most sem – főleg éppen nem- akarta, hogy jöjjön, mert nem jó.
De Ida anyja munkához látott, s hisztizett, sírt, mert őt nem szereti a lánya – ami a valóság. Aztán megsértődött, csapkodott ajtókat, természetesen a messziről jött idegen előtt, aki mindezek után kénytelen volt messzire menni, meg sem állt e legmesszebb lévő hotel bejáratáig, karonfogva Idával.
De Ida hazament, mert az illem- más semmi- úgy kívánta.
Ehhez hasonló esetek tarkították Ida életét, a s attól függően mikorra volt várható anyja érkezése, Ida, hol idegeskedett, hol ment a hasa, hol nem tudott enni. Egyszóval várta az anyját.
De Ida sokat élt egyedül, s valójában nem szerette, nem szereti a magányt, mert fél. Hogy hol kezdődött ez a félelem, nem tudom. Arról van csupán tudomásom, hogy az egyetemi idők alatt már tartott, s erről is beszélgettünk olykor- olykor. Ida félt a nyikorgó, éjjelente meg-megreccsenő szekrényajtó hangjától., lépteket, neszeket hallott, melyek a szőnyegen vonultak végig, halott csapből folyő vízhangot a fürdőszoba felől. Ida anyja ezeket nem tudta, mert nem ért rá erre; elfoglalta a szeretve levés helyzet.
Meddig húzható ez az állapot? Ki lehet a nyertes, vagy a vesztes? Mert annak lennie kell, mert ez egy harc.
Idának a fejére kendő kell. Én leszidtam – mivel mi ezt szoktuk alkalmazni egymással szemben, őszintén, bántóan, mert így lehet rajta nagyot nevetni. Én leszidtam, mert olyan a feje, mint egy ütődött, kétnapos csirkének, pamacsokban van a haj a fején. Szép az arca, szép a fejformája, vágja hát le kopaszra a haját.
Ida anyja most nem tud munkához látni, mert lehet, hogy beérett a gyümölcs? Vagy, mert én ott vagyok, s érzi, én nem vagyok partner, az ő számára. Ida anyja mártírarcot vág, keresztbe teszi mellkasán a kezét, szótlanul túri lánya szitokszavait, mert hiába mondom, ne beszéljen így az anyjával, azt mondja, máshogy nem tud.
Szóval az anyja nem szól, pedig én megnevetettem a lányát, mi kacagunk, míg ő áll ott mereven, mindaddig, míg nem kezdődik a sorozata a tévében. Vagy ki tudja?
Megesett az egyetem ideje alatt, hogy Idának én vágtam le a haját; ahol is a frufru volt a lényeg és ez így is maradt. Az elvont frufru. Én ingyen vágtam le akkor ezt a gagyi frizurát, évekkel később tízezer forintot fizetett egy mesterfodrásznak ugyanezért a munkáért.
Ha megyek Idához, megnézem most éppen mennyire kopaszította le e fodrász, mert ha nem, én fogom. Ne legyen már olyan szánalmas a feje, legyen vagány!
Ki nyerte a csatát?
Ezt most az anyja, mert hónapokig tehette azt a lányával, amit akar. Azt adott enni neki, amit akart, eldughatta a telefonját, amin keresztül érintkezhetett a világgal, eltitkolhatta előle a kezelések időpontját, sajnálhatta a lányát összeborulva Ida egyik pesti „barátnőjével”, s hazavihette Marosvásárhelyre, ahol rázárhatta az ajtót.
Mikor elkezdődtek a kezelések Ida megtalálta a mobiltelefonját, s nála is maradt.
Mikor folytatódtak a kezelések meglátogattam,mondta kijön elém az állomásra. Az anyja hallotta a telefonos beszélgetést, s felhívott, hogy Ida sehova nem mehet egyedül. De Ida ott volt, azt mondta, amit nem akar elfelejteni, azt nem felejti el.
Persze véletlenül ott volt az összeborulós barátnő is, de Ida anyja már csak apró munkálatokat tesz.
Elmondtam Idának, hogy tudom, önző vagyok, de nekem ő kell az életembe, ezért meg fog gyógyulni.
„De az anyámtól agybajt kapok!” S ezen megint lehet nevetni.
Idára a negyvenes éveit taposó, egyedül élő, Ida anyjával szövetségre lépő, összeborulós barátnő talált rá, Ida akkori barátjával. Be tudtak menni kulccsal, mert a fiúnak volt, lévén ő a barát. Ida napok óta eszméletlenül feküdt.
Akkor hívtam Idát, mert születésnapja volt, de ugye nem vette fel. Másnap ismét hívtam, s akkor a fent említett barátnő vette fel, mondván nem mondhat semmit Idáról, de gondoljak sokat rá.
Felhívtam Ida anyját, aki elmondta a történést. Idát most hozzák ki éppen a műtőből, kivették a tumor egy részét, később beszéljünk.
Nem tehettem mást, mint felhívtam ismét Ida telefonján a barátnőt és leordítottam, ahogy csak lehet egy a mások tragédiájából monodrámát építő embert. Ezzel a mi ügyünk lezárandó.
Ismét műtét, majd sugarak. A fejre, bele a rövidtávú memóriába.
Ida mondja a kötelezően kirendelt pszichológusnak, hogy éppen az a személy lóg rajta, fojtja meg a napjait, aki miatt itt kell ülnie, de a pszichológusnál nem csapódik le a labda. Ida lakásában ketten vannak naphosszat, pengeéles feszültségben. Gyógyító légkör?
Idának többször kell elmondani mindent, de az én férjemnek is, az én részemről ez nem baj.
Idának legalább kétszer kell elmondani mindent, de a kisfiamnak is, az én részemről ez tényleg nem baj.
És megyek Pestre. Viszem a kendőt, viszek neki színes ruhákat és viszem az agytornáztató feladatokat, mert ilyet sem csináltak az anyjával.
Mert az anyja hazament, a saját házába… Ida egyedül van. Most.
Ki nyerte a csatát? Az nem fontos. Volt egy múlt, amit bármily módon is próbál megerőszakolni az ember, az anya, az nem változtatható. Van egy jelen, ami olyan, amilyen és remélem lesz jövő, amit el kell kezdeni alakítani.
Viszem a kendőt. S, a fene vigye el azt a gagyi frufrut, az lesz neki ismét 2-3 év múlva.
Illés Adrienn
