Immár 75 esztendeje, hogy napvilágot látott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata – ennek évfordulóját ünnepeljük minden évben december 10-én, az emberi jogok világnapján. E neves nap kiváló alkalmat jelent megvizsgálni, hogyan jutnak érvényre manapság az 1948-ban lefektetett emberi jogok.
A nyilatkozat 10. cikke így szól: „Minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.” Bár ez a cikk elsősorban büntetőjogi eseteket idéz, van egy másik terület, ahol szinte teljesen figyelmen kívül hagyják ezt az emberi jogot. Még ma is létezik ugyanis olyan hely, ahová anélkül zárhatnak be valakit, hogy bűncselekményt követett volna el: a pszichiátria. Elméletileg persze csak akkor kényszeríthetnek valakit pszichiátriai elzárásra és kezelésre, ha az illető súlyosan ön- vagy közveszélyes, ám a gyakorlati tapasztalat szerint ezzel könnyű visszaélni. Esetek százai tanúskodnak róla az elmúlt évekből, hogyan lehet e törvényi felhatalmazás alapján pszichiátriára kerülni akár félreértés, akár nemtörődömség, akár egy rosszakaró miatt. Ilyen esetekről az alapvető jogok biztosa, vagyis az ombudsman is több alkalommal adott már ki elmarasztaló jelentést.
Hogy a pszichiátria területén az emberi jogok nincsenek túl jó formában, arról az ENSZ, illetve a WHO több jelentése is tanúskodott már az elmúlt években, de 2022 elején még maga a Pszichiátriai Világszövetség (WPA) is állásfoglalást bocsátott ki, amelyben komoly kritikát fogalmaztak meg a pszichiátriákon jelenleg is használatos kényszerítő intézkedések kapcsán.
„A kényszerítés mind a fizikai, mind a lelki egészség szempontjából káros…. Amikor a mentális egészségügyi szolgáltatásokban erőszak, kényszerítés és visszaélések történnek, a szolgáltatás nemcsak hogy nem segít az embereken, hanem az eredeti nehézségeket súlyosbítja azzal, hogy a szolgáltatást igénybe vevő embereket újratraumatizálja.” (Az útmutató 55. oldala)
„Csak korlátozott bizonyítékok támasztják alá, hogy a kényszer alkalmazása sikeresen csökkenti az önkárosítás kockázatát, megkönnyíti a kezeléshez való hozzáférést vagy megvédi a nagyközönséget. Az önkárosítás vagy a másoknak való ártás kockázatának előzetes előrejelzése, amellett, hogy etikailag megkérdőjelezhető, rendkívül nehéz… kevés bizonyíték van arra, hogy a kockázatfelmérő eszközök és a kényszerített elmeegészségügyi kezelés megelőzi az öngyilkosságot”. (15. oldal)
„A cselekvőképesség megtagadásának, a kényszerítő gyakorlatoknak és az intézményi elhelyezésnek véget kell vetni, és azokat olyan közösségi alapú szolgáltatásokkal és támogatásokkal kell felváltani, amelyek lehetővé teszik az emberi jogok teljes körű gyakorlását.” (Bevezetés)
A több mint 200 oldalas dokumentum számos hasonló, forradalminak mondható kijelentést és javaslatot fogalmaz meg, melyek alapján méltán nevezhetjük mérföldkő jelentőségűnek a mentális egészségügy nagyon is esedékes reformjában. Remélhetőleg hazánk törvényhozói is megszívlelik a kiadványban foglaltakat, és Magyarországon – mely tagja az ENSZ-nek – szintén alkalmazásba kerülnek az iránymutatások.
