Több mint tíz éve hivatalos látogatáson voltam Washingtonban. Az elnökkel való találkozás után meglátogattam a Holocaust Memorial Múzeumot.
Persze sok mindent tudtam erről a borzalomról korábban is. De a múzeum az más. A képek, a tekintetek, tárgyak, a gyalázat történetei bekúsztak agyamba, lelkembe és összeroppantották. Fojtogató némaság préselt össze.
Embereket láttam a halálba menetelni, kergetni, kényszeríteni, csak mert egy őrült eszme neves és névtelen gyilkosai így akartak jobb világot teremteni. Szerintük a halál hozza a jobb élet jobb világát. Micsoda istentelenség!
Ott álltam, miniszterelnökként szembesülve azzal, hogy elődeim megszegve legalapvetőbb politikusi, emberi esküjüket, nem megvédték az ország polgárait, hanem állatként terelték őket a halálba.
Feldolgozhatatlan volt árulásuk, bűnük engem is besarazott. Tisztán is mocskosnak éreztem magam.
A látogatás végén beszédet kellett volna mondani. De nem tudtam. Nem jött ki hang a számon. Elvonultam a múzeum igazgatójának szobájába, hogy úrrá legyek megrendültségemen, töröljem könnyeimet, elfojtsam kitörni akaró zokogásom.
Mit tettek ezek az átkozottak!?
Hogyan lehet élni ezzel a teherrel, szomszédaink, ismerőseink, rokonaink, szüleink irtózatos bűneivel?
Mert ők voltak. Ők is voltak. Nemcsak Horthy és kormányai, nemcsak a magyar állam- és közigazgatás, hanem a hétköznapok hétköznapi embereinek tízezrei. Mert nemcsak politikusok, hanem az egész ország bűnbe esett. Legyen a dicsőség azoké, akik akkor is emberek maradtak. Fájdalmasan kevesen voltak.
Ma, a Holokauszt emléknapon az akkor megélt fájdalommal gondolok megölt honfitársaimra. Maradok, aki voltam. Küzdve az emberi méltóságért, az élet védelméért, egy becsületes, emberi világért.
Azért, hogy a romlottság ördögfajzat eszméi és emberei soha ne jöhessenek vissza.
