Sokan méltán büszkék arra, hogy a Világörökségi Kultúrtájként elismert Tokaj-hegyalja milyen gazdag természeti, építészeti és kulturálisértékekben. De ennek az értékvagyonnak jelentős része a föld alatt a pincékben rejtőzik. Így gyakran fenn áll az a felemás helyzet, hogy a felszínen lévő 100-150 éves épület egy közismert, védett műemlék, míg az alatta lévő 300-500 éves pincéről még a tulajdonosok is keveset tudnak.
A 2001-ben készült Tokaj-hegyalja Világörökségi Kultúrtáj elnyerését megalapozó anyag nem foglalkozott megfelelő részletességgel a földalatti értékek felmérésével. A pályázati indoklás elsősorban általánosságban fogalmazta meg a borvidék pincéinek jellegzetességeit, a megfelelő felmérés hiányában nem törekedett a teljes építményvagyon felmérésére, illetve az egyes pincék jellegzetességei, egyedi értékei sem tudtak benne megjelenni. Bár a kiemelt „világörökségi objektumok” alatt többségében pincék vannak, melyek lehetnek egyedi pincék (Sárospatak Vár-pince, Tolcsva Muzeális pince), pincecsoportok (Tolcsvai pincék, Sátoraljaújhely Ungvári pincék) illetve pincesorok (Hercegkút Gombos hegyi és Kőporosi pincesorok). Ezek esetében alaprajz, és felszíni fotó kivételével további részletek nem kerültek az anyagba.
A megkezdett munka – melynek első eredményeit teszem most közre – remélhetően felhívja a helyi lakosok, tulajdonosok figyelmét sok – eddig nem is értékelt – részletre, illetve azok megőrzésének fontosságára. A Világörökségi Kezelési Terv készítői és a döntéshozók pedig remélhetőleg lehetőséget teremtenek a földalatti értékek intézményes felmérésére, és a megőrzésükhöz szükségek források biztosítására.
A jó pince különösen fontos volt, amikor semmilyen műszaki berendezés nem állt rendelkezésre a hűtésre, fűtésre, a légtér fertőtlenítésére. Az, hogy hőmérsékletük év közben csak néhány tized Celsius fokot ingadozik, az igaz minden földalatti tárolóra, melyek legalább tíz méterrel vannak a talaj felszíne alatt. A tokaji borászok nem elégedtek meg ennyivel. Olyan északra nyíló ajtajú, meredek lejáratú pincéket építettek, amelyek a jégbarlangokhoz hasonlóan megőrizték a tél hidegét. Az erjesztésre sokszor a felszín közeli, melegebb előteret használták, ha pedig azt akarták, hogy az édes bor ne erjedjen, a pince legmélyebb, leghidegebb részében tárolták. Szellőzőket fúrtak a légcsere elősegítésére, ha kellett, azokat bedugaszolták, a pinceágak közötti huzatot ajtók zárásával és nyitásával szabályozták a páratartalom megőrzésére vagy csökkentésére. A pincék falát a pincepenész a Cladosporium cellare fajra alapuló szimbiózisban élő gombák és penészek borítják. Ezek jellemzője, hogy nincs „penész szaguk”, illatuk semleges. Ennek az óriási felületnek a hatása mind a páratartalom szabályozása, mind a káros élesztők és baktériumok kiszűrése szempontjából meghatározó.
A bor tárolására alkalmas pincék műszaki kialakításuk szempontjából sokfélék. Készítésük, bővítésük, felújításuk során mindig is fontos szempont volt a takarékosság, ezért díszítő elemekben csak a felszíni részei gazdagok. A föld alatt – a sötétben – a formai szépség helyett a gyakorlati használhatóság játszotta inkább a szerepet, ezért ritkaság számba mennek az egyedi kialakítású belső terek. A XX. században a pincék villamosítását sok esetben követte azok bővítése, a régi falak lekaparása, vagy boltozással való eltakarása. Így ilyen nyomokat kevés helyen lehet találni. Hasonlóan sok mindent eltakar a falakat borító pincepenész.
Geológiai rétegek és ritkaságok elsősorban az újonnan ásott részeken, vagy boltozat letisztítása, újrafaragása után válnak láthatóvá. Ilyenkor találhatunk különböző eredetű, színű kőzetrétegeket, vagy akár obszidián darabokat is. Helyenként a föld alatt is be lehet mutatni, azokat a rétegeket, amelyekből a szőlő táplálkozik és meghatározó szerepük van a tokaji borok jellegének kialakításában.
A pincéket alapvetően a következő típusokba sorolhatjuk:
- Ásott, bányászott pincék,
- Felülről mélyített, majd boltozattal zárt csarnok pincék,
- Felhagyott bányaüregekben kialakított (terem) pincék.
Az ásott, bányászott pincék eredetileg többségében boltozás nélküliek lehettek az altalaj típusától függetlenül. A puhább lösz is képes alátámasztás nélkül 1,5-2 méteres íveket megtartani, a vidékre jellemző tufák akár 3-5 méter széles folyosókat is. Történeti szempontból érdekes lehet ezeknek a falán megvizsgálni az eredeti szerszámok nyomát, az esetleges feliratokat, rajzokat, illetve fontos információkkal szolgál az is, hogy a boltozásra használt kő, tégla honnan származott. Tanulságos lehet a boltozások készítésének technikája ideje is. A boltozás nélküli pincék alakja legtöbbször „püspöksüveg” formájú csúcsos, vagy félköríves, de nem teljesen szabályos. Találhatunk szinte lapos, vagy „szamárhát ív” formájúakat is. A boltozott pincék szabályosak, és a terempincék dongaívekkel megerősítettek.
A pincékben található műszaki megoldások közül nagyon érdekesek a szellőzők, a vízelvezető rendszerek, de egyes pincékben kutat illetve tűzhelyet is lehet találni. Sajátosak az úgynevezett „vakablakok” is. Bár a kóstoló helységek többsége XX. századi, néhány több száz évesnek tűnik.
Nagyon fontos, hogy történelmünk egy része is a föld alatt zajlott. Ennek nyomait nem csak a levéltárakban, hanem a helyszínen is fellelhetjük. Falfeliratok, rejtekhelyek, gyűlésekre, egyházi szertartásra használt termek mind megtalálhatóak.
A földalatti, rejtett értékek tehát lehetnek geológiai, építészeti-műszaki, és kultúrtörténeti jellegűek. Felmérésük, megőrzésük nem csupán a Világörökségi Kezelés Terv miatt fontos. Ezek a pincevagyon romlásával együtt nagy veszélynek vannak kitéve! Ugyanakkor tudatos bemutatásuk – akár egyedileg az adott pincében, vagy borvidéki értéktárban, ismeretterjesztő könyvben vagy filmen – jelentős marketing eszköz lehet a tokaji bor egyediségéről, hitelességéről kialakítandó kép formálásában, a fogyasztók meggyőzésében.
