A biztonságra törekedtem egész életemben…
Csonka András: „Szabadúszó vagyok, úgyhogy az én munkám addig tart, amíg
mondjuk a színházban felkérnek egy szerepre, és azt játszom. Ha azt
leveszik, akkor nekem nincs fizetésem, nyáron sincs havi fizetésem sehonnan
– csak ha dolgozom, akkor keresek, fix jövedelmem nincs. Fellépés fronton –
talán mindenki tudja -, hogy egy nagy káosz, és egy csőd van
Magyarországon, tehát a fellépések sem úgy működnek, ahogy működtek.
Gondoltam mindig arra, hogy legyen olyan megtakarított pénzem, amihez nem
nyúlok hozzá, csak ha olyan helyzet van. Akármilyen nehéz is ezt
megvalósítani, kell legyen félretett pénz, és úgy kell viselkedni, mintha
az nem is létezne – csak akkor szabad hozzányúlni, ha gond van.
Haladni kell a világ folyásával, és mindenre fel kell készülni, mert egyik
pillanatról a másikra változnak a dolgok, az én életemben is – az Rtl
reggeli műsor megszűnése is egy pillanat alatt történt. Úgyhogy, az ember
ne veszítse el a fejét!
Nagymamám nagyon tehetséges szőrmekereskedő volt – egy 4 négyzetméteres
üzlete volt a Rákóczi úton -, és ebből tudta eltartani a családot. Volt
olyan is, amikor a zálogba kellett adnia dolgokat ahhoz, hogy minden
rendesen működjön – volt hozzá bátorsága, és utána helyrejött.
Bármilyen pénzügyi válság, és gazdasági nehézség közepette, a család
szerepét ne felejtsük el – hogy azokra számíthassunk, akik a közvetlen
közelünkben vannak. Azt gondolom, hogy itt az érzelmek nagyon fontos
szerepet játszanak – a szeretet mindenképpen. Legyen kapaszkodó, mert az
ember alól akkor csúszik ki a talaj, ha teljesen egyedül érzi magát, és ha
nem érzi, hogy számíthat azokra az emberekre, akik neki fontosak – legyen
szó akár a barátokról, vagy a családról. Mindenkinek kívánom, hogy legyenek
ilyen kapaszkodói, lelki, érzelmi kapaszkodói, mert akkor egyszerűen nem
lehet baj. És persze mindenekelőtt legyen egészség, mert anélkül nem
működik.”
A teljes beszélgetés ide kattintva meghallgatható:
http://www.sztarportre.hu/index.php?halgasde=ld-id-324
Forgács Gábor: „Ma munkából van a legkevesebb. Mondok egy egyszerű példát:
Van egy kedves ismerősöm, akinek van egy kis étterme, és keresett 1 darab
felszolgálót. Jelentkeztek naponta kb. hatvanan – pilótától kezdve, a
tanáron keresztül, az építészmérnökön át, mindenféle emberek azért, hogy
nem túl vastag fizetésért felszolgálók lehessenek.
A drága kicsi párommal, ahogy járjuk az utcákat, ki van téve különböző
boltok kirakataiba: Kiadó, eladó – egyre több ilyen bolt van. Megállunk –
mert valamelyik olyan szépen be is van rendezve -, és akkor mindig mondja:
Ki kéne venni, és csinálni benne valamit… És akkor előjön a kérdés: Mit?
Azok az emberek, akik most dolgoznak, reszketnek, hogy el ne veszítsék a
munkájukat. Tudjuk, hogy azért vannak emberek, cégek, akiknek jól megy, de
általánosságban ma Magyarország, munkahely teremtésben bizony nincs toppon.
Nem azt mondom, hogy senki nem dolgozik, mert az butaság lenne, de azt
mindenféleképpen mondom, hogy rengeteg olyan ember van, akinek megvannak a
képzettségei, a tehetsége, megvan benne az akarás, szeretne csinálni valami
nagyon jópofát, és szeretne abból nagyon jól megélni, és ez nagyon nehéz.
Pláne akkor, ha valaki elért egy kort. Úgy érzem, hogy a tapasztalat, a
rutin, sokszor többet érhet, mint a hevesség. Természetes, hogy vannak
olyan helyzetek is, ahol viszont a fiatal embereknek az ereje kell.
Hálátlan lennék a sorssal, ha nem mondanám azt, hogy bizony én jókat
kaptam az élettől. Ez egy nagyon kis frankó élet, amit én élek. Ha – Isten
ne adja -, de mondjuk holnap le kellene csukni a szemem, akkor is azt
mondhatom, hogy ez egy nagyon jó élet volt, és ha még egyszer születnék,
akkor egy ugyanilyen frankó életet szeretnék – amiben voltak természetesen
nem jó dolgok is, de azok kellenek, mert az ember a nem jókhoz mérve tud
rájönni arra, hogy milyen is az, amikor jó.”
A teljes beszélgetés ide kattintva meghallgatható:
http://www.sztarportre.hu/index.php?halgasde=ld-id-324
