–Próbáltak megbélyegezni, „liberális mételynek”, „erdélyi maffiózónak” majd a polgármester „pártfogoltjának”, de ha engem kérdez:
én egy erős és érzékeny magyarságtudattal bíró független európai ember vagyok – vallja magáról Kiss Csaba, a Miskolci Nemzeti Színház frissen megválasztott igazgatója, aki a legizgalmasabb hazai teátrumot akarja létrehozni a borsodi megyeszékhelyen.
–Az első munkahelye Miskolcon volt. Milyen benyomásokat szerzett a városról?
–Közvetlenül a főiskola elvégzése után szerződtem ide 1993-an, igazgatóhelyettesként töltöttem itt egy évet. Ez életem egyik meghatározó állomása volt. Kiváló társulatra, gazdag, színes évadra emlékszem, ihlető színházi légkörbe csöppentem. A város felett viszont állandó végzetszerűség lebegett, ekkor érte az embereket a rendszerváltozás után az első nagyobb sokk, tömegek veszítették el a munkájukat. Hosszú, keserves haldoklása volt a vasműnek, részenként állt le a kohászati termelés. A kilátástalanság ellenére, vagy pont azért, a kultúra iránti igény fokozottan élt a helyiekben. Hihetetlenül érzékeny közönség volt a miskolci, maga mögött hagyta az életkörülmények szorongató hatását, amikor a színházba, mint egy oázisba betért.
–Előre menekültek?
–Igen, ez a találkozás remek előadásokhoz vezetett. Most picit fáradtabbnak érzem a színház körüli hangulatot, de a közönséggel való viszony alig változott. Most, amikor Európa, sőt a világ nagy része mély strukturális válságban van, a kultúra felelőssége is megváltozik! Ha estéről estére reményt és kapaszkodót nyújtunk a nézőknek, már nem hiábavaló a létezésünk. De fontos, hogy ne csak könnyed szórakozást kínáljunk, ne fogyasztót, hanem partnert lássunk a nézőben. Meggyőződésem, hogy a vidéki teátrumok közül itt a legelmélyültebb az igény, minőségre vágynak az emberek.
–Limonádéból az utóbbi években nem volt hiány.
–De a közönség kitartó volt. Csupán néhány ezerrel csökkent a látogatók száma. Szerintem a gyengébb évadokban a színházszeretet töltötte meg a nézőteret.
–Viharos volt a „kampány”. Megjelent egy névtelen levél is. Hogy viselte?
–Nem érintett mélyen az áskálódás. Felidéztem édesanyám tanácsát, aki szerint névtelen levelekbe nem érdemes belegondolni. Bár Ceausescu alatt az ilyesmi sokkal veszélyesebb műfaj volt. Kezdetben olvastam a fórumokat is, az anonim szitkozódásokat, de inkább a valóságra, a személyes élményekre figyeltem. Sokat beszélgettem a nézőkkel, de kíváncsi voltam a helyi értelmiség és a pártok képviselőinek véleményére is.
–A levélíró próbálta beárazni, azt állította, nemzeti értékek helyett liberális elveket képvisel.
–Olvastam, ez butaság! Én a jó színházban hiszek. A jobboldali érzelmű ismerőseim is megdöbbentek ezeken a támadásokon. De a névtelenség mögé bújó szerzőkkel lehetetlen egyenes vitát folytatni. Az egész csapatomat leliberálisozták, pedig az én rendezőim rendszeresen dolgoztak Vidnyánszky Attila, Cseke Péter, Rátóti Zoltán, Eperjes Károly színházában. Akkor nem voltak liberálisok? Nem foglalkoztunk a méltatlan támadásokkal, igazolt minket eddigi szakmai tevékenységünk, az alaposan kidolgozott pályázat, amelyet letettünk az asztalra, és nyilvánosságra is hoztunk. Jelenleg húsz-huszonötezer ember jár Miskolcon rendszeresen színházba, mi szeretnénk ezt a nézőszámot megtartani, sőt növelni is, eszünk ágában sincs ideológiailag szűrni a közönséget. Ma a határ elsősorban a kulturált és a kulturálatlan ember között húzódik, nem a jobb és a baloldali színházszerető között. A műsortervünkben markánsan szerepel a nemzeti gondolat, de természetesen lesznek szórakoztató és kísérleti jellegű előadások is. Úgy kell működnünk, mintha több teátrum lenne egy épületben.
–A szimpátiaszavazáson riválisa nyert. Azokkal is dolgozni fog, akik nem Önt támogatták?
–Természetesen! Komoly eredménynek tartom, hogy hatvanan mellém álltak. Koltay Gábor azt ígérte, minden marad a régiben, továbbviszi Halasi Imre örökségét, a rendezőket, a szellemiséget. Én azt mondtam, hogy sokkal izgalmasabb, igényesebb, felkavaróbb színházat akarok. Nem rejtettem véka alá azt sem, hogy frissíteni szeretném a társulatot, néhány új színészt hozok, és lesznek, akiket el fogok küldeni. Ez nyilván nem olyan szimpatikus, mint az állandóság, manapság mindenki félti az egzisztenciáját. Őszintén beszéltem a terveimről, az őszinteségnek viszont ára van.
–Saját csapatot hoz. Miért?
–A színjátszás közösségi műfaj. A sikeres előadás nem csak a színészek teljesítményét tükrözi, hanem a rendezők, a zenészek, a koreográfus, a műszak és a titkárság összehangolt munkáját is. Mint egy nagycsaládban, mindenkinek megvan a maga helye, szerepe. A rendezőket tartom a színház idegrendszerének, ők döntik el, milyen darabokat játszunk, és hogyan jelennek meg ezek a színpadon. Nem könnyű feladat egy új művészeti műhely kialakítása, de egyszerűbb, ha öt állandó rendező a társam. A csapat javarésze tanítványom volt. Arra törekedtem, hogy a mai negyvenes generációnak a legtehetségesebb tagjai jöjjenek velem, a magam ötvenegy évével én vagyok a legidősebb köztük. A pályázat megvalósítása életünk nagy lehetősége, ez látszani fog a teátrumon.
–A rossz nyelvek szerint túl sok földije van a csapatban, sőt egyesek azt írták az „erdélyi maffia” kezébe került a miskolci kultúra.
–Rajtam kívül van még két fiatal erdélyi rendező, de őket sem a szülővárosomból, hanem a budapesti színművészeti egyetemről ismerem. Ez a maffiázás beteges gondolat! Adott egy fogyó, elöregedő ország, amelynek a lélekszáma már tízmillió alá csökkent, ami még drámaibb lenne, ha az elmúlt évtizedek során nem érkeznek Erdélyből és több határon túli vidékről jól képzett, bizonyítani vágyó fiatalok, akiknek „éles” körülmények között csiszolódott a magyarságtudatuk. Akadnak olyanok, akik ezt nem értékelik és nekiszegezik az embernek a kérdést, hogy „Te mit keresel itt?” Elindult egy belső kirekesztési folyamat, értetlenül állok a jelenség előtt. Huszonhét éve itt élek, jó párszor találkoztam már ezzel a kérdéssel. Néha kínomban már nevetek. Erdélyben az volt a baj, hogy magyar vagyok, itt meg néhányan románnak tartanak. Ez abszurd!
–Új alapokra szeretné helyezni a miskolci színjátszást. Lesz erre pénz?
–Ez a legnagyobb vidéki színház, mégis a nézőszámhoz képest a legkisebb az állami és az önkormányzati támogatása. Ezzel tisztában voltam, mikor pályáztam. A szűkös források miatt is kulcskérdés, hogy saját rendezőkkel, művészeti munkatársakkal dolgozzam. A vendég drága mulatság, de a társulat tagjai szorosan kötődnek a színházhoz és a városhoz, a hiányzó pénzt kreativitással, ötletességgel fogjuk pótolni. Ha nincs keret díszletre, jelmezre, az ügyes rendező fényekkel, színpadi effektekkel, átalakított díszletelemekkel is lenyűgöző látványt tud a színpadra varázsolni, a közönség ilyenkor nem a szegénységgel, hanem a találékonysággal találkozik. Amíg erre a csapatra támaszkodom és van húsz jó színészünk, akikre kíváncsi a közönség, jöhet bármi, megtartjuk az előadásokat.
A teljes interjú megjelent a Demokratában Juhári Andrea tollából
Névjegy
Kiss Csaba drámaíró, rendező
1960– ban született Marosvásárhelyen. Kolozsvárott a Babes – Bolyai Tudományegyetemen elméleti fizikát tanult, majd Budapesten, a Színház– és Filmművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Dramaturg szakon végzett Osztovits Levente osztályában
1992 – 93 között a Miskolci Nemzeti Színház igazgató helyettese, 1994 – 98 között a Győri Nemzeti Színház rendezője, a Padlásszínház művészeti vezetője. 1998 – 2005 között az Új Színház társulatának rendezője, két évig művészeti vezetője.
2012–től a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója
Írói, rendezői munkája mellett 1993–tól a Színház–és Filmművészeti Egyetem adjunktusa
Vendégművészként számos hazai és határon túli magyar színházban rendezett. Több alkotói díjat kapott.
Kitüntetései: Szép Ernő jutalom 1998, Jászai Mari–díj 2000, József Attila–díj 2010.
Drámái: Animus és Anima – 1995, De mi lett a nővel? – férfimese Csehov novellái alapján 1997, Esti próba – 1999, Hazatérés Dániába – tragédia 2000, A Dög – lányregény 2001, Világtalanok – ballada 2003, Kun László – királydráma 2005
Főbb rendezései: Shakespeare: Macbeth, Othello, Csehov: Sirály, Büchner: Woyzeck, Tolsztoj: Anna Karenina, Laclos: Veszedelmes viszonyok, Csehov szerelmei, Szigarjev:Guppi, Ibsen: Solness építőmester
Nős, két gyermek édesapja
