Nevek és arcok, elsősorban újságcikkekből ismerheti őket a nagyközönség. A városi cégek vezetői és hasonló fontos posztok betöltői főleg akkor kerülnek a címlapokra, mikor hatalmi váltás következik be. Igazgatók jönnek, mennek, némelyiket mire megismernénk, újságolvasóként-városlakóként, már csak a távozása kapcsán gondolhatunk rá. A 2010. októberi változások folytán cégvezetői székbe került, illetve a posztról leváltott szakemberekkel készítettünk interjúkat. A sorban a harmadik Veres László, aki a miskolci önkormányzat szóvivője volt tavaly őszig.
Ezreknek, sőt, tízezreknek ordította hangulatfelelősként a futballpálya széléről, hogy „Aki diósgyőri…!”, majd hogy „Gól-gól-gól!”, s biztatta a „nyugdíjasokat” meg a napos oldalt a még lelkesebb szurkolásra. Rádiósként, persze ennél is több emberhez beszélt annak idején nap mint nap, ám a legutóbbi nyolc évben jobbára pár tucat újságíró hallhatta a hangját: amikor telefonon tájékoztatást kértek valamilyen önkormányzati ügyben. Hogy a következő esztendőkben ki hol és mennyit hallhat róla, tőle, belőle, az még a jövő zenéje. Ezúttal inkább a múltról beszélgettünk.
Jelen sorok írójával régi kollégák, ezért engedtessék meg a tegező hangvétel megtartása a cikkben.
– Ha választás van, politikai váltás, akkor nagyjából borítékolható, hogy ki mindenki „repül”…
– Ez a szakma, a szóvivőség, ilyen… nos, nem én vagyok az első. Nem is gondolom, hogy bármiért csalódottnak kellene lennem. Mondjuk így, volt egy nyolc éves kirándulás… Most, hogy vége, én is átéltem, hogy sokan hamar „elfelejtették” a telefonszámomat. Persze, furcsa volt megélni ezt az egészet.
– Tehát a politikai posztokon lévőkhöz hasonlóan a szóvivő is úgy ül a választás estéjén otthon a tévé előtt, hogy na mi lesz velem?
– Sokan összekeverték, de én az önkormányzat szóvivője voltam. Nem másé. Számomra a választás napja azt jelentette, hogy dolgoztam, az eredményeket közöltem a sajtóval. A helyi választási bizottság vezetőjének munkáját kellett segítenem. Azután inkább azon gondolkodik az ember… szóval nem azon, hogy be kell-e mennem másnap, hétfőn. De voltak ettől teljesen független feladataim, természetesen, amiket folytatnom kellett. Később lezajlott az új önkormányzati testület alakuló ülése, akkor tudtam meg igazából, hogy ki lesz az új szóvivő, akivel engem váltanak fel – addig csak pletykákat hallottam. Egyébként az utódom régi rádiós kollégám. Annak idején együtt kezdtük. De ennek nincs jelentősége. Amúgy a távozásom a városházáról közös megegyezéssel történt.
– Behívatott a polgármester? És hogy közölte, milyen szavakkal?
– Nem, a kabinetvezető és a jegyző urak egyeztettek, majd utóbbi közölte a döntést. Indoklás? Nem is vártam indoklást.
– Nyilván nem véletlenül kulcsposzt a mai világban a sajtósé, meghatározó a személyes és szerepe egy adott időszak hivatalis működésében, kommunikációjában.
– A városházi tevékenykedésem alatt kialakítottam egy rendszert, hogy a városi tulajdonú tagvállalatok, a holding, az önkormányzat kommunikációja összekapcsolódjon. És ez működött. Képben voltunk, hol mi történik.
– Feltételezem, mindezt a felépített rendszert nem is könnyű otthagyni…
– Azért a nyolc év az nyolc év. Egyszer-kétszer azóta reggel elindultam a Városháza irányába…, aztán rájöttem hogy már nem kell.
– Hiányzik? A munka? Vagy az emberek?
– Egy ötszáz fős szervezetben dolgoztam, sok mindenkit megismertem. De a volt kollégák zömével azóta nem találkoztam.
– Nézzük, hogyan kezdődött ez a kaland. A 2002-es választások után, mikor Káli Sándor polgármesterségével alakult új önkomrányzati vezetés, kerültél a Városházára.
– Akkor rádióztam, de a Diósgyőr-meccsekről, vagy mert zenéltem, szóval onnan is sokan ismerhettek. Nem ismeretenül kerültem tehát a posztra, ez sokat segített.
– Hogyan történt?
– Megkerestek. Elvállaltam. És nem bántam meg. Persze, előtte nem számítottam rá. Utólag tudtam meg, néhány sajtóbeli kollégám miért kezdett velem olyan furcsán viselkedni azokban a hetekben… Erre az állásra lett volna jónéhány jelentkező. Kértem is gondolkodási időt. Sejtettem, a rádiózás nem annyira stresszes, mint ez lesz. Na, jó: másféleképpen stresszes. Hogy egy interjú adásba tud-e kerülni, noha két perccel előtte még vágni kell – de nem ugyanaz, mint ami a közigazgatásban várt.
-Aztán nyolc éven keresztül átélhetted.
– Ez a nyolcas szám elkísér: nyolc év volt az is, amíg rádióztam. Most keresem, mi lesz a következő nyolc év. Az nem kérdés, hogy dolgozni kell. Két gyerek, család, róluk gondoskodnunk kell. Na most engem a vendéglátás mindig vonzott! Lenne kedvem hozzá. De konkrétum ma még nincs ezzel kapcsolatban. Ott jól érezném magam. Az igényes gasztronómia kezd újra előtérbe kerülni. Sokan kérdezik azt is, rádióznék-e megint. A válasz egyértelmű igen. Nem is gondoltam valaha, hogy ekkora szerelem lesz. Zenélni? Rendszeresen már nem. Jó volt, izgalmas a Cinefest filmesztiválon tavaly a Kabinet Rt.-vel újra fellépni. Aztán az van még, hogy egy miskolci szórakozóhelyen elindítottunk egy „30+” típusú zenés-táncos rendezvényt. Tehát a harminc éven felülieknek. Magam is meglepődtem, mekkora igény van rá.
– Máig sokan emlékeznek a focimeccseken való közszereplésedre. Oda visszamennél?
– Ha a DVTK-tól felhívnának, most bajban lennék. Szívem szerint nagyon szívesen. De 2004-ben pontosan azért döntöttem úgy, hogy véget kell érjen, mert egy bizonyos életkorig érdemes csinálni – és „a csúcson” abbahagyni. Sok jót kaptam a közönségtől, de nem akartam megvárni, míg esetleg egy fiatalabb generáció, amelyik nem ismer, azt skandálja a lelátón, „nagypapa, üljön le”… Egyébként az a kommentálás nem csak a közönséget pörgette fel, de a játékosokat is! Jópárszor odajöttek a focisták, elmondták, mennyire spannolja őket már bent az öltözőben, amikor hallják, kint szinte felrobban a stadion. Az ellenfelek edzőinek kilencven százaléka meccs után odajött és nekem is gratulált! Nyilasi Tibor például azt mondta, lehozza a Fradi vezetőit, nézzék meg, hogy kell ezt csinálni…
– Olyan siker volt az Andrássy úti „hangulatkeltés”, hogy országosan híre ment. Pesten, nemzetközi mérkőzésen is szerepet kaphattál. Bár, érthetetlen módon, csak kétszer.
– Amikor felhívtak a válogatott meccsre, az egyiken 58 ezer néző volt például… szóval miért nem lett belőle több? Egyszerű: a vidéki fiút felváltották egy fővárosira. Helyettem másvalakit hívtak, aztán elaludt a dolog, nem működött. Pedig előfordult, mesélte egy barátom, a mérkőzés végén azt hallotta egy nézőtársától: a meccs gyenge, de „a Cintula” jó volt…
– Láthatóan felkavarnak ezek a régi emlékek, és jólesően beszélsz a valaha volt kalandokról. Ugyanez a helyzet a nemrég lezárult szóvivő „kalanddal” is? Emlékszel-e a kezdeteire?
– Nosztalgiával lehet beszélni róla. A versenyszférából érkeztem oda. Nos, az önkormányzat nagyon más… Hogy engem az a közeg megváltoztatott-e? Szerintem nem. Volt küzdelem azért az elején, hogy elfogadtassam magam. Szerencsére hamar rájöttek a kollégáim, hogy én velük vagyok. Segítem a munkájukat. A gondolkodásmódom abban a tekintetben változott meg, hogy a „másik oldalon” ülve – az újságírókhoz képest – néha nem értettem, hogy mit nem értenek. A város, az önkormányzat egy nagyon nagy rendszer, ami nem tud olyan gyorsan reagálni. Miközben pont az információszerzés gyorsasága változott nagyot az elmúlt évtizedben. Ehhez nem tudtunk felnőni. Kíváncsi vagyok, valaha fel fog-e tudni.
– Valóban, épp erre az időszakra esett a sajtó – világszerte tapasztalható – átalakulása. Mást ne mondjunk: elterjedt az internet.
– Míg régen felhívott egy tévés, egy rádiós meg egy hírlapíró, addig napjainkban jelentkezik csak internetportálból 15. Egész nap nyilatkozhatnék, ha mindenkinek külön válaszolni akarok. És abban is változott a sajtóval való kapcsolat, hogy néha éreztem, nem mindenkinek fontos, hogy választ is kapjon… Leírt „valamit”, és annyi. Összességében küzdelmes nyolc év volt ez. Sok mindent tanultam. Tudni, hogy a városban mi történik, az apró rezdüléseit is látni, lokálpatriótaként ez pozitív élmény volt. De összességében a szóvivőség nem az álomállás kategória.
– Aki hallotta, hogy elkerültél onnan, laikusként is nyilván a választáshoz köti. Ez egyfajta bélyegként megmaradhat. Tehát hogy az „emeszpés” helyett odatettek egy „fideszest”.
– Milyen bélyeget ragasztanak rám? Akár ilyet is, hogy „emeszpés”. Aki azonban figyelte a tevékenységemet – és nem eleve „megbélyegzett” -, láthatta: törekedtem arra, hogy Káli Sándor mint polgármester, a város és annak összes lakosának polgármestereként szólaljon meg a közreműködésemmel. Ha pedig pártügyek vannak terítéken, akkor annak a Corvin utcában a helye! (Az MSZP irodája – a szerk.) Szerintem ezt sikerült is megtartani. Nem kizárólag „a Káli szóvivője” voltam; noha ezúton is köszönöm neki a lehetőséget és a bizalmat. Az olvasó szintjén, persze, nem lehet ezt így elválasztani.
– Hogy készülsz, vajon a, mondjuk így, helyi celeb státuszodat megtartod? Hiszen nem csak városházi sajtótájékoztatók fényképein láthatott a miskolci közönség az újságokban.
– A fellépéseim, eddig vállalt szerepeim többségében megmaradtak, nemigen fogok eltűnni a miskolciak szeme elől.
– Befolyásol mindebben a családod? Ők hogyan reagáltak a változásokra?
– Féltettek, hogyan viselem. A 15 éves fiam aggodalma megható volt. Eddigi pályámon, úgy érzem, a sors kegyeltje voltam. Csupa olyan élethelyzetbe kerültem, ahol ha akartam, ha nem, ismertté váltam. Ha a jövőben is így lesz, igyekszem majd megbecsülni.
Balogh Attila
Az illusztrációként használt fotókon az alábbiak láthatók:
Veres László a néhány éve Miskolcon járt világbajnok salakmotorossal, Jason Crumppal
Egykori kosárlabda Magyar Kupa-döntő városházi sajtótájékoztatóján
A család, azaz fiai, Marci és Boldizsár
