Á. Tóth József, Bujdos Tibor, Szécsi Zoltán fotóművészek munkáiból nyílt kiállítás csütörtök délután a Miskolci Galéria Kondor-termében. A megnyitón szokatlanul sok érdeklődő volt, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a kiállításon három, országszerte elismert miskolci fotóművész különböző tematikájú képei kerültek kiállításra.
A „hármas” kiállítás január 27-től február 26-ig látogatható keddtől szombatig 9-17 óráig a Miskolci Galéria Kondor termében.
A kiállítást Némethi Lajos író nyitotta meg, akinek beszédét változtatás nélkül adjuk közre, mert a fotók mellé míves irodalmi alkotást hallhattak a jelenlévők, s nekem nincs szívem megfosztani az olvasót ettől az élménytől. Íme:
„Hölgyeim és Uraim!
Ugye, Önök sem vitatják, hogy ma már létezni sem tudunk a technika áldásai nélkül?
Megszokottá vált, hogy a legképtelenebb helyzetekben is könnyen-gyorsan boldogulunk a számítógépes információs és kommunikációs rendszerekkel. Leveleket küldünk, kapunk, híreket olvasunk, kommenteket, blogot írunk, szakdolgozatot töltünk le, pillanatok alatt megtudjuk, hogy ki találta fel a helikoptert, mennyi ideig süssük a beiglit, mi a neve Vilmos herceg menyasszonyának, ki kivel, mikor és hogyan, mit…? Szóval birtokoljuk és használjuk a világhálót. Most egy olyan tapasztalatomról szeretnék beszámolni, amely éppen a mai találkozásunkhoz kapcsolódik, így bizonyára érdekes és tanulságos lesz kedves mindnyájuknak.
Szóval, úgy tíz nappal ezelőtt köszönettel vettem Á. Tóth József barátom felkérését e hármas kiállítás megnyitására. Aznap este azonnal a központi agyhoz, a mindentudó géphez fordultam segítségért. Beütöttem az ismert paramétereket, néhány adatomat, tárgyként a „megnyitó beszéd fotókiállításra” szöveget jelöltem meg, a végére pedig odabiggyesztettem: S. O. S. Képzelhetik meglepetésemet, sőt: megdöbbenésemet, amikor néhány percen belül a következő üzenet, sőt részletes levél jelent meg előttem. Engedjék meg, hogy felolvassam.
„Kedves Némethi Úr!
Végtelen örömmel értesültünk arról, hogy milyen megtisztelő és visszautasíthatatlan, bár képességeihez mérten szinte lehetetlen feladatra vállalkozott. Hiszen Ön tudja a legjobban, hogy – más művészeti ágakhoz hasonlóan – a fotográfiához és a fotóművészethez sem ért (bár vizuális alkatnak vallja magát, ami persze nem azt jelenti, hogy jó a fényképarca), mégis elfogadta a felkérést. Ne várja tőlünk, hogy mi kész megnyitóbeszéddel szolgálunk (az ellenkezne etikai kódexünkkel), de szervezetünk segíteni szeretne Önnek, mert fő feladatunknak tekintjük az EU-konform, minőségbiztosított megnyitószövegek megjelenését, egységes elvek alapján egységes gyakorlat kialakítását. Szolgáltatásunk (egyelőre) díjmentes.
Mint az ambiciózus laikus (lásd még: hályogkovács) kategóriába besorolt célszemély, kérjük, fogadjon meg néhány jó tanácsot! Természetesen nem kívánjuk megszabni beszédének tartalmát, de óvnánk minden olyan megnyilvánulástól, amely mellőzi a szakmaiságot, sérti egyes körök művészi érzékenységét, rombolja a fiatalkorúak erkölcsét, vagy a fő irányvonallal szemben halad, gyengítve a nemzeti és kulturális identitásunk erősítésére irányuló törekvéseket.
A fenti elvek figyelembevételével semmiképpen ne vállalkozzék szakmatörténeti elemek bemutatására. Így mellőzze a kamera obszkúra (camera obscura) említését, s az olyan – Karinthyt-féle – hivatkozásokat, miszerint már a régi görögök is…pl. Arisztotelész; még véletlenül se vonjon párhuzamot a rajz, a festmény és a fotó között, mert a történeti összefüggések és művészeti érték megítélésében az Önnél sokkal képzettebb és okosabb emberek sem mindig tudnak közös nevezőre jutni. Tarczai Béla bácsi, városuk fotográfusainak doyenje talán nem véletlenül idézi egy művész barátját: „A festészet ünnepi kalács, a fotográfia hétköznapi zsíros kenyér.” Van-e értelme hangoztatni hát, hogy napjainkban a fotográfia újra előretörni látszik?
Lerágott csontként hathat hallgatói körében, hogy a fényképészet (milyen szép szó!) tulajdonképpen a látható fény által közvetített képi információk eszközök révén történő rögzítése. Ki ne tudná, hogy egy 170 éves eljárással állunk szemben, az meg végképp mindenki előtt nyilvánvaló, hogy másfél százada már az első színes kép is elkészült, bár az igaziak csak mintegy 80 éve. Lassan már a celluloidfilmet is ballagtatjuk. Az elmúlás emlegetésével miért borzolná a kedélyeket?
Az Ön felkészültségének hiányosságai akkor ütköznének ki igazán, ha belebonyolódna például Moholy-Nagy László „A fotográfia 8 eleme” című tételébe; különösen, ha meg is kívánná magyarázni, hogy mi a különbség az absztrakt látás, pontos látás, gyors látás, lassú látás, fokozott látás, átható látás, szimultán látás és torzított látás között. S hogy ezek hogyan jelennek meg képi formában. Ebben az esetben kivételesen akkor hibázna, ha nem a nézőkre bízná a megítélést.
Mindenesetre azért tudjon róla (hiszen édes anyanyelvünket is védjük): ejtheti Moholynak, hiszen pontos jével is írták egykor, vagy Moholinak is, hiszen csak a mi csodálatos nyelvünkben létezik az „elipszilon”.
Mellőzését javasoljuk holmi névsorolvasásnak is. Indokolatlannak érezzük Halász Gyula (Brassai), Friedmann Ernő Endre (Capa), Kertész Endre (André Kertész) exponálását (reméljük, érzékeli: milyen frappáns, helyénvaló itt ez a kifejezés), mert kisebbségi érzést válthat ki jelen kiállítók körében, a kisebbség (és kisebbségi érzés) védelmének fontosságát pedig szükségtelen hangsúlyoznunk.
Fölösleges költőkre hivatkoznia, ezért nem javasoljuk Nagy László Czine Mihály azon kérdésére, hogy ti. mit üzen az 50-100 év múlva élők számára?, adott válaszának idézését, miszerint: „Ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket.” Indokolatlan, mert félreérthető lenne annak megemlítése is, hogy az üzenet elhangzása óta eltelt 32 évben nem mindenkinek sikerült megőriznie…
Nem hisszük, hogy az alkotók olyan magánadatait is exponálnia kellene, mint életkoruk, családi állapotuk vagy éppen anyagi helyzetük, mert vélhetően nem tart közérdeklődésre számot, hogy a nagybajuszú portréfotós 51 éves, négy gyermeket nevel, Kisgyőrben lakik és nemrég adta fel miskolci műtermét, no nem erkölcsi okokból; vagy, hogy az Északnál Szabados és Laczó utód (fotó)riporter – úgy is, mint színházi fényképész – nála 6 évvel fiatalabb, s hogy – mivel jól működtek a foto-gének – kiskamasz fia tehetséges csellista; és a mindig mosolygó őszszakállas is 52-szer érte már meg a krumplikapálást (no látja, Petőfi – kivételesen – bármikor jöhet), s hogy neki még a munkatársai és az üzletfelei is a barátai. Pedig ő nem is Nyuszi! Inkább Micimackó, akinek a szívét a hentes, ha kimérné, sarokházat vehetne belőle. Ez utóbbi bizarr képet M. Gy., még „A vihar előtt” előtt ideiglenesen Miskolcon állomásozó író úrtól kifejezetten mellőzni tartjuk kívánatosnak.
Mindezek ellenére igen nagy bátorságra vallana, tehát botorság lenne egy olyan általános kitétel, hogy milyen tökéletes férfiakkal állunk szemben, mert azt sosem lehet tudni. Birtokában van Ön az átható látás képességének? Naugye!
Gondolja meg azt is, milyen mértékben hatna személyeskedésnek, s lenne félreérthető, ha egyenkénti értékelésbe bocsátkozna. Hogy például a színpad a dinamizmust képviseli, ezzel szemben a statikus portréfotók barázdamélyszántásai szinte térképek sokat szenvedett hazánk tízévszázados múltjáról? Ugyan már!
Meghogy, az öregemberek. Időben, tartásban elől-járóink. (Egykor aktív humán erőforrások és munkaerők.) Akik szemükkel, arcukkal az őket körülvevő világot fényképezték (öntudatlanul és szakszerűtlenül). Ráncaik, bibircsókjaik, tovatűnt csókjaik, képek ezrei, egymásra vetítve. Hoppá, megint Moholy-Nagy: szimultánszor szimultán látás. A fényképész csak lefényképezte életfényképüket. Aztán előhívta. Belőle – az életüket. Kissé csöpögős, nem gondolja?
Minek a pátosz, a túlzott lelkesedés. Katonák! Itt majd másfélezer év néz le rátok! Császár! Morzsányi a lét. Látjátok feleim dédanyáitok, dédapáitok, nagyszüleitek, szüleitek és egymás tekintetében a sajátotokat? S látjátok-e gyermekeitek és unokáitok majdani tekintetét? Nem érzitek: hiába fürösztitek önmagatokban, csak más arcában moshatjátok meg orcátokat? (No, jó, ez így kissé pontatlan.) Van még jó képetek hozzá?
Most mondja meg őszintén Némethi úr, Ön szerint szükség van erre a szentimentalizmusra és az azt követő keménykedésre?
Ne essen túlzásba! Legyen mértéktartó!
Kivételes alkalom lévén azonban ne habozzék használni a haza, nép, nemzet, nemzeti szavakat, ennek ellenére kerülje a nemzetfényképész kifejezést, hiszen ezt szintén nem Ön találta ki, nem is az alkotó maga, barátai ragasztották rá, tiszteletük, missziója előtti főhajtásuk jeléül.
Az olcsó szójátékok csak tovább csökkentenék az ön ázsióját. Ha véletlenül mégis eszébe jutna az a gyermeteg gondolat, hogy például „az ujjlenyomat mindig a régi marad, az arclenyomat mindig új”, netán: „harcok arcai, arcok harcai”, akkor hessentse el magától, vagy hivatkozzon valamelyik tekintélyre (névsor a mellékletben), vagy fiktív külföldi személyre, esetükben pedig fordítási hibára.
Arról nem is beszélve, hogy a kutya-macskásak, melyekről csak a gerle (tudja, a balkáni) hiányzik, nem zsánerképek, hanem „zsanér”-jai egy ablaknak – a világra. Ahol a Mauglina-Árvácska eteti a kutyát. Vagy fordítva?
Ahol az üzenet a kétdecis palackból érkezik.
Szürke mosolyú fények. Egy üveg, két pohár, három fog.
Hiányzik Önnek a közönség értetlenkedése? „A macskagyökeret még csak-csak értjük (a macska rúgja meg!), de miért érezzük úgy, hogy befejezetlen szó a kutyafa…? Nyuszinak tán tilos az Á…tjárás? A kutya…fáját!
Színház az egész színház. Tudjuk, ön imádja. De vegye figyelembe, csalás az egész: ezek ott csak megjátsszák magukat. Azt játsszák, hogy mások, mint akik, miközben éppen ebből derül ki, hogy ők ettől „sajátmaguk”, mert nekik éppen az a lényegük: soha nem ugyanazok, aminek látjuk őket, hanem akiknek látni szeretnénk, s amiknek, akiknek ők is magukat. Meg a legnagyobb rendező. Érti ugye? Hinnénk, Juditot és Dezsőt nézzük most, pedig egy nyomorult férfi és egy nyomorító „öreg hölgy” a képen. Mondanánk: nini, a részeges Frosch! Pedig „csak” Bakai dülöngél előttünk.
Vida, Szirtes, Fandl simít ráncokat. Átmenetileg.
Aztán ugye maga is csak megjátssza magát. Ők viszont mindenki helyett – mindenkit. Akiknek kenyerük a taps, s dicséret kell talpuktól a vállig, ezért születtek, s élnek mindhalálig. Csak játszanak! Ők legalább nem velünk, nem ellenünk. Érettünk. Az éles szemű, biztos kezű kamerás most leleplezte őket. Pontos látás, gyors látás (lásd korábban Moholy-Nagy). Ha leveszi tekintetét a képről, ők folytatják tovább. Ha gyorsan visszakapja a fejét, újra megáll a mozdulat, mint a mérges szakács keze az ügyetlen kukta nyaka előtt. Tudja, a Csipkerózsikában.
Ezzel akarja fárasztani este öt után az érdeklődőket? Ön szerint érdemes ilyen érthetetlen és ellentmondásos, zavaros fejtegetésekbe fogni? Nalátja…
Hagyja az egészet!
S ha már itt tartunk… Pápai vizeken való kalózkodásnak minősülne, ha állást foglalna abban a kérdésben, hogy mitől művészet az, amit ezek az urak bemutatnak! Kellő időben úgyis mindenki megtudja. Az idő mindent eldönt. Tudja, az eldöntött idő. Minek kapkodni?…
Egyébként a kiállítás megnyitásához sok sikert kívánunk…
Keltmintfentdátum, legyenmáskorisszerencsénk, tisztelettel, valami hivatalosnak tűnő aláírás ” – regisztráltam immár félálomban.
xxx
Ezer más gondom mellett jó egy hétig érleltem magamban mondandóm lényegét, kerestem a legmegfelelőbb gondolatokat. Hiába. Legközelebb,bizisten nem hagyatkozom a központi agyra. Csak megzavar. Megpróbálom használni a saját szürkeállományomat.
Ma hajnalban mégiscsak leültem a gép elé, s a következő szöveget írtam.
Hölgyeim és Uraim!
A meghívó szövegét ismerik. Egyébként is pontosan tudják, miért jöttek el ma ide.
A három kiváló ember kiállítását ezennel megnyitom.
Ezúttal – szokásuktól eltérően – higgyenek a saját szemüknek!
Pedig amiket látnak, azok csak képek. (csak) KÉPEK…”
Kmf.
Némethi Lajos
