Ahogy közeledik a karácsony, sülnek a sütik, készülnek az ételek, szépül a ház, előkerülnek a karácsonyfa díszei, csomagolom az ajándékokat, egyre több emlék jut a régi, gyerekkori karácsonyokról eszembe.
Sokszor meséltem már arról, hogy meglehetősen vásott, leleményes gyerek voltam, aki sok fejtörést okozott szüleinek. Persze néha láttam, hogy egy-egy csínytevésem kiderülte után a szüleim összemosolyognak a hátam mögött, de azért persze megfeddtek érte a rend kedvéért.
Tőlem is megkérdezték mindig a szüleim, hogy milyen ajándékot szeretnék kapni, s emlékszem egyszer azt kértem, hogy utazzunk el oda, ahol a „sors könyvét” őrzik. Édesanyám ugyanis gyakorta mondta, hogy „megvan az a sors könyvében írva”, s Én úgy gondoltam, hogy majd ott, abból mindenkinek a sorsát kiolvasom, amire kíváncsi vagyok. Szomorúan hallottam, hogy ez a vágyam sajnos nem teljesülhet.
Imádtam kutatni az ajándékok után, amit persze Édesanyám rosszalt, és mindig példabeszédekkel próbált jobb belátásra téríteni, hogy legyek türelmesebb, hiszen úgy is Én kapom majd meg azokat karácsonykor. Egyszer azután a „fagyi visszanyalt”, hogy a mai szóképpel éljek. Megtaláltam a ruhásszekrényben az áhított kék táskát, és a kék cipőt hozzá, amelyet a szüleim a fa alá szántak, de sajnos nem sikerült úgy visszahelyeznem, hogy Édesanyám, – aki maga volt a megtestesült rend és precizitás – ne vegye észre, de nem szólt róla. Viszont ahogy bontogattam a csomagokat, csalódottan láttam, hogy nincs köztük a kék táska a nagylányos kék cipővel. Persze szüleim látták szomorú arcomat, de nem mertem mondani, hogy mit is keresek. Anyukám mondta, hogy megint elrontotta a meglepetést a kíváncsiságom. Persze később megkaptam a csomagot. Akkor meg is fogadtam, hogy soha többé nem csinálok ilyet. Jó lecke volt.
Karácsony vigíliáját mi mindig hármasban töltöttük, este társasjátékkal, vagy közös olvasással, de első és második napján Édesapám szüleinél gyülekezett a nagy család. Nagymamám miután mindig 7 férfira főzött nem ijedt meg a népes, éhes, sokszor 20-25 főre növekedett csapattól. A karácsonyfájára emberemlékezet óta ugyanaz a Konzum szaloncukor került föl, senki nem eszegette meg róla, mert már olyan volt, mint a kő, de legalább jól mutatott. Annyi édességet sütött, hogy nem hiányzott még nekünk gyerekeknek sem. Mindig diótorta készült, hatalmas fekete tepsijében, főzött diókrémmel, s a tetejét, oldalát fél diószemekkel díszítette. Ezért ment az asztalnál a harc, mert mindenki azt a szeletet szerette volna megszerezni amelyiken a diószemek voltak. Szerintünk az volt a legfinomabb. Ma is számban érzem a fenséges diókrém, s a habkönnyű piskóta ízét. A bőséges vacsora után szüleink beszélgettek, énekeltek, s mi gyerekek egész este játszottunk.
Sajnos, az élet szomorú rendje szerint, ma már azok a szeretteink, akik összetartották a nagy családot, már nem lehetnek köztünk, de nekünk legalább megmaradt a régi karácsonyok emléke, s ízei…
Meghitt, békés karácsonyt kívánok mindenkinek!
Orosz B.Erika
