Gyalogtúra a Nagy-Fátrában
(A Chyzky-hágóról az Alacsony-Tátra)
Túra-klubunk április közepén, egy vasárnap, megjárta a Nagy-Fátrát. A kalandos kiruccanás nem csak óriási élménnyel, de jelentős fizikai kihívással is járt.
Tapasztalatunk alapján a Nagy-Fátrát alig ismerik, a legtöbben még a létezéséről sem tudnak és így a képzeletbeli térképen még nagyjából sem tudják elhelyezni. Van olyan magyarázat is, hogy a magyar címerben a hármas halom a Mátrát, a Fátrát és a Tátrát jelképezi. Míg Mátrából csak egy van, addig Fátrából és Tátrából három is. Rögtön egy furcsaságra is felhívjuk a figyelmet, a Kis-Fátra magasabb, mint a nagy, és alapterülete is nagyobb. Csakhogy a Kis-Fátra két, egymástól élesen különböző részre tagozódik, a Martinské-holé-ra és a Kriván-Fátrára, amely egész Szlovákia egyik legizgalmasabb túraterepe. Azért a Nagy-Fátrát sem kell alábecsülni, bár legmagasabb csúcsa, az Ostredok „csak” 1592 méter. A főgerinc villaalakban helyezkedik el, az 574 méteres Krizna, amelyet a csúcsán lévő katonai objektum miatt már messziről fel lehet ismerni, az első jelentősebb kiemelkedése, majd a már említett Ostredok után az 1532 méteres Ploskánál ketté válik, a déli ágon további magas csúcsok sorakoznak, míg az északin ennél alacsonyabbak, mint például az 1370 méteres Sopron
.
(A Necpaiska völgy a Ploska oldláaból)
Öten ülünk az autóban, hárman vagyunk srácok és ketten lányok. A korosztály ismét eléggé fiatal, 18 – 32 év közöttiek, csak én vagyok ennél több. Most ez azért is fontos, mert a Nagy-Fátra nem könnyű terep. Kivált kép április közepén még nem az. Besztercebánya és Danováli között balra letérünk az egyébként semmilyen irányítótáblával nem jelölt 2223-as útra. Az egy-nyomsávos szerpentinen fix burkolat csak nyomokban bukkan fel, gödör és kátyú annál több. Az fel se tűnik, hogy az igazán éles kanyarokkal tűzdelt úton semmi nem jön szembe, ez a nyomvonal eléggé nehezen járható. A szédítő szakadékok között hatolunk egyre feljebb, mellvéd vagy védőkorlát régóta nincsen. Viszont az út mégis valamivel jobb állapotban van, mint korábban. A Tureci hágó nem olyan magas „csupán 1010 méteren vágja ketté a hegyláncot. Valamikor Danováli felé nem is vezetett út, a teherautók és a buszok is itt közlekedtek Rózsahegy felé. A menetrendszerinti buszoknak 1937-ben 50 percébe telt az átkelés. Kikászálódunk pár percre a kocsiból, hogy megnézzük milyen is az időjárás. Meglepően meleg van, ám amikor újból elindulunk, az északi oldalon jelentős hó borítja az utunkat. Így visszafordulás és ismét 4,6 kilométert kocsikázunk a szerpentinen. Ha hó nem állta volna az autó útját, akkor újabb 4,6 kilométer után már meg is érkezhettünk volna Sztredná Revúcára, a gyalogtúra kiindulópontjára. Így viszont kiérve a főútra, még 27 kilométernyit kellett ugyanodaáig autóznunk. A szerpentines kaland elvett 40 percet a túraidőből, de sebaj, hamar nekirugaszkodtunk a tényleges túrának. Először a sárga jelzésen északnyugatra kapaszkodunk ki a faluból. Egyébként vigyázni kell mert nyugat felé is megy egy sárga jelzés, de ne szaladjunk előre, azon majd visszafelé jövünk. Szaladni meg egyébként se tudnánk, mert az első 900 méter valahogy nagyon nehéz, ezt a többieken is látom. Meredek, mélyútban folytatódó kapaszkodó ez, de később nem csak a meredekség tompul valamennyire, de egyre többet látunk abból, amiért jöttünk. Az idő ugyan nagyon jó, de a nagy távolságokba való ellátást párás-felhős réteg korlátozza. Azonban a Nagy-Fátra havas főgerince eléggé hamar kibontakozik. Nem sokára megjelennek az első hófoltok is, a füves részeket, viszonylag vastag havas szakaszok váltogatják. Még látni a több, mint két méter magas téli jelzőoszlopokat, ezek januárban alig látszódtak ki a hóból. A Fekete-kő különleges sziklás gerincét már jó messziről látni lehetett, és amikor földrajzilag nagyjából egy vonalba értünk vele, a Ploska hegynyergében találjuk magunkat. Most már át lehet látni a hegység túloldalára, a levegő arra messzebbi szemlélődést is lehetővé tesz. A távolban, jó harminc kilométernyire, a Kriván-Fátra legmagasabb és teljesen hóborította csúcsait látjuk, de feltűnik a Liptói-Tátra is, miközben a Magas-Tátra még mindig szégyenlősen felhőköpenyébe burkolódzik. Visszatekintve eddig meg tett utunkra, most már az Alacsony-Tátra főgerince is élénken kirajzolódik. Néhány lépés után két lehetőségünk adódna. Vagy a szebb kilátást és némileg kevesebb emelkedőt jelentő zöld jelzésű ösvényen megyünk tovább vagy felbaktatunk eddigi sárga jelzésünket követve az 1532 méteres Ploska legtetejére. Mivel a zöld jelzésű csapás teljesen havas felületen ágazik el az igen meredek hegyoldalon, ezért a kicsúszás veszélye miatt a hegytetőt választjuk. A teljesen havassá váló terepen enyhén de folyamatosan emelkedünk és valahogy nem akar közeledni a csúcsot jelző irányítótábla. Már látjuk a partizán emlékművet, de valahogy sokáig tart mire valóban ott vagyunk. Itt csatlakozik hozzánk a főgerincet bejáró piros jelzés. Szlovákiában a II. világháborúban komoly nemzeti ellenállás bontakozott ki a Tiso féle fasiszta bábállam és a megszálló német haderők ellen. Sok helyen partizánok harcoltak a jelentős kiterjedésű hegyekben, és közülük rengetegen vesztették életüket. Egy ilyen emlék előtt állunk meg röviden emlékezve. Csehszlovákia a két világháború között jóval demokratikusabb állam volt, mint Magyarország, így amikor az első bécsi döntéssel visszacsatoltak déli területeket, az ottani magyar lakosság is hamar megtapasztalhatta ezt.
(A Borisov és alatta a menedékház)
Most a hozzánk szegődött piros és a sárga jelzéseken meredeken ereszkedünk le a Ploska oldalában. Szemben az 1510 méteres Borisov látszolagos aljában már látjuk az oly közelinek tűnő menedékházat, amely piros tetejével élesen elkülönül a környezetétől. Éppen egy röpke pihenőt tartunk a meglehetősen erős lejtőn, amikor lent a hegynyeregben egy szlovák turistacsoport hangosan vitatkozni kezd. Egyből rájöttem, hogy a kék jelzésű út kiágazásánál vannak, és valószínűleg a lavinaveszély miatt táblával figyelmeztetnek erre. Leérve mi is megtapasztaljuk, hogy bizony az én feltevésem helyes volt, így visszafelé mi is még egyszer megmászhatjuk, ráadásul a nagyon meredek oldaláról a Ploskát. A kék út jelentené azt, hogy csekély emelkedővel, szép völgyek feletti ösvényen érjük el a Chyzky hágót. Most azonban egy összekötő hegyháton előbb lefelé majd a végén erősen felfelé érjük el a Borisov alatti menedékházat, aminek magyarul ez is a neve. Belépünk a parányi, jól fűtött étterembe, igazi menedékházi hangulat fogad minket. Csupán egyetlen család van bent, így szabadon választunk asztalt. Sorban állunk a kiadó ablaknál, próbálunk tájékozódni mi mit is jelent, a szlovákon kívül nem beszélnek nyelveket, persze magyarul se tudnak.
(A menedékház ablakából a bájos csúcsú Sopron látszik)
Itt tartjuk a túra nagy pihenőjét, a leveseket kanalazva és más ételeket fogyasztva a kirándulás legszebb pillanatait éljük át. Végre körbeül a társaság és mindenki tud mindenkivel beszélgetni. Jók lennének idehaza is ilyen menedékházak, ahová autóval nem lehet eljutni csak sportszerű túrázással. Az épület 1300 méter magasságban van és a legközelebbi település éppen az, ahonnan mi jövünk. Persze lehet a Turóci-medencéből valamelyik völgyben is ide feljutni, ha valaki irányonként vállalja a 13 – 18 kilométeres gyaloglást. Mindenesetre hegyrajzilag nagyon jó, központi helyen van a ház, jól kitalálták ezt az egykori építők. Azonban ezen kívül gyakorlatilag az egész hegységben nincs másik menedékház.
(A menedékház parányi de barátságos étterme – mindenhol ledobott cucc)
Ebéd közben megtanácskoztuk, hogy magára a Borisovra még sem megyünk fel, mert a tetején láthatólag két és fél méteres hó van. Úgyis vissza kell mászni a Ploskára, az majdnem olyan nehéz. Így is lett, bár a fiúk nagyon szemeztek a kék jelzésű de teljesen havas kék úttal. Végül eljutottunk a Chyzky hágóba, ahol egy utolsó pillantást vethettünk a most már élesen kirajzolódó Alacsony-Tátrára, majd egy másik sárga jelzésen, néhol igen meredeken, leereszkedtünk a Sucha völgyébe. Amerre a szem ellát, mindenhol hatalmas fenyők borítják a hegyoldalakat és a Revúca szilaj tajtékkal rohan lefelé. Minden egyes oldalvölgyből újabb gyors folyású patakok gazdagítják. A völgy talpán előbb dózer, majd egy nyomsávos aszfaltozott úton megyünk. Egy helyen még épségben találunk egy vízjelző oszlopot, előfordul akkora áradás, hogy ennek az oszlopnak a teteje vagy még az sem látszik ki a vízből. Még sötétedés előtt ismét elérjük a falut és nem sokára robog velünk hazafelé az autó. Igazából nem búcsúzunk – visszajövünk még.
(A Ploskáról a Borisov felé haladunk)
(Lavinavészelyre figyelmeztető tábla a kék út kiágazásánál)
(Szemben a főgerinc)
(Utunk legmagasabb pontja az 1532 méteres Ploska)
Kertész Z István/a képeket a túrán részvevők készítették.
