Meghalt Pásztor Albert nyugállományú rendőr ezredes, jogász, egykori miskolci rendőrfőkapitány szombaton – erősítette meg az MTI értesülését Janasóczki Attila, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője.
A 62 éves Pásztor Albert 2000-től tíz éven át volt Miskolc rendőrkapitánya. Közéleti szerepet is vállalt, 2014-ben baloldali pártok támogatták a miskolci polgármester-választáson.
2011-ben Miskolc Megyei Jogú Város Közgyűlése Pro Urbe-díjjal tüntette ki.
A megyei rendőrség a halál okáról nem adott tájékoztatást.
Helló AlBéci!
Nem, ez nem lehet igaz! Ugye csak viccelsz velünk? Akármilyen szarkasztikus is a humorod, ez már nem fér bele, érted, nem fér bele! Jó-jó nem kiabálok, de nem tudok mást tenni! Csak nézem kiüresedett tekintettel, s sajgó szívvel a rólad szóló hírt, – nekem ez kevés, válaszokat keresek – s tényleg azt hiszem, valaki csúnya viccet űz velünk… Egy közel ötven éves barátságnak lett ma vége. Hát mondd meg, ne szakadjon bele a szív?
Tudod, mikor készült rólad ez a kép? Miskolctapolcán, 2014 – ben, amikor a családod és a barátaid intő szavai ellenére politikusi pályára léptél, készültél. Igenis ilyen voltál, mint ezen a képen: céltudatos, büszke, okos, biztos a tudásodban, jól felkészült. Csak egyre nem voltál igazán fölkészülve, s ez viselt meg a kampány végén a leginkább. Arra, hogy a politikai kultúra nagy mélységeket jár meg választások idején, s nem kímél se Istent, se embert, se családot. Azt hitted, az őszinte, jó szándék, vagy az, hogy szereted és jót akarsz a városodnak elegendő. Az életben nem voltál naiv, hiszen kemény edzésben tartott a pályád, de ebben igen.
Nézem a fotót, s képek villannak elém. Amikor a Kossuth Gimiben megalakult a filmkör, – Te másodikos voltál, Én elsős – s mi együtt jártunk dokumentum filmeket forgatni a kis 8-as kamerával. Persze a kihíváson, s az új élményen kívül az volt ebben a legjobb, – ma már bevallhatjuk őszintén – hogy lehetett lógni az órákról. A gimi végével persze filmes karrierünk is véget ért.
Aztán sokáig nem találkoztunk, mert jött az egyetem, főiskola, s egyszer csak nagysokára újra összefutottunk a rendőrségen. Emlékszem ifjú vizsgálótiszt voltál… aztán kapitány. Istenem, hogy szerettek téged munkatársaid! Respektáltak, becsültek, pedig szigorú voltál. A sajtóval is igyekeztél jó kapcsolatot tartani, minden évben született veled egy évnyitó vagy évzáró interjú, amelyben keresetlen őszinteséggel beszéltél, az akkor sem egyszerű bűnügyi helyzetről. Ezért aztán, Én is ott voltam a melletted szóló tüntetésen.
Azután a magánéletben is újra összeértek a szálak. Egy baráti társaságba jártunk, családilag. Együtt buliztunk, utaztunk, túráztunk. Szerettél élni, utazni, szeretted a jó bort, a barátaidat, a városodat, a hegyeket.
Emlékszel? Könyörögtünk. Jaj, ne Te vezesd a túrát, mert akkor kiköpjük a tüdőnket. Kíméletlenül hajtottad a csapatot. Úgy ismerted a Bükköt, mint a tenyeredet, de egyszer egy téli túrán mégis eltévedtünk. Álltunk kissé kétségbeesve, tanácstalanul a havas fennsíkon, aztán határozottan kijelentetted: Erre! Igazad volt, leértünk a hegyről, a cél jó volt… De, most nincs igazad! Ez a mai, egy rossz cél! Innen már nem lehet visszafordulni. A tábla az út végét jelzi…
Hiába nyújtogatja feléd apró kezét, kicsi unokád Benji, akivel imádtátok egymást, hiába fordul hozzád Petra és Dalma, a nagy és okos Apa felé, akire mindig számíthattak, akivel mindent meg lehetett beszélni, s nem mondod többé Mártinak, hogy „Kicsikém, ez nem így van…”, s hiába várom majd, hogy névnapomon megcsörrenjen a telefon, s felköszönts, mint mindig, onnan nem hallanak, nem hallunk már többé…
Drága Barátom, búcsúznom kell Tőled! Legyen neked könnyű a föld, nyugodj békében!
Orosz B.Erika
