Most már hatodik esztendeje gyakorta megfordulok a játszótereken, játszóházakban. Három unokám ugyanis nagyon szereti – mint minden gyerek -ezt a fajta szórakozást is. Két dolgot figyeltem meg az elmúlt időszakban.
Az egyik, hogy némely Anyuka magassarkúban, gyermekét kiöltöztetve érkezik, drága játékokkal a játszótérre, amiből persze az következik, hogy egyiken sem érzik túl jól magukat, mert a kavicson a tűsarkúban csak botladozni lehet, a kiöltöztetett baba pedig sehová sem mehet, mert féltik a ruháját, a drága játékokat aztán elkérik, elveszik a gyerekek, amiből aztán sírás, sértődés lesz. Ez korjelenség, egy egész tanulmány témája lehetne.
A másik szerintem súlyosabb gond. Figyelem a Mamákat, Nagymamákat. Semmi mást nem tesznek, csupán őrzik a gyerekeiket, unokáikat. Persze ez is fontos, vigyáznunk rájuk, csakhogy a picik nem erre vágynak. Ezt egy gyermekmegőrző robot is megtehetné. A gyerekek azt szeretnék, ha a szülő, nagyszülő partner lenne a játékban, ha együtt homokozna, együtt kacagna sikítva, amikor a pici lecsusszan a csúszdán, együtt bújócskázna, fogócskázna velük, együtt taposna a jó kis pocsolyába…
De valahogy úgy tűnik a szülők, nagyszülők elfelejtettek játszani. Ülnek a padon, állnak a majomszigeten, maximum egy mással váltanak néhány szót, vagy ezt hallani tőlük: Nem azt nem szabad! Nem, oda nem mászhatsz föl! Nem, azon nem csúszhatsz le! Ne szórd a homokot! Ne szedd föl a kavicsot! Ne menj a pocsolyába! Ne menj olyan magasra a hintával!
Tiltás, tiltás, tiltás! Mintha elfelejtették volna, hogy Ők is voltak gyerekek, hogy Ők is belecsobbantak a legnagyobb pocsolyába is, hogy akkor a legjobb homokvárat építeni, amikor vizes a homok, hogy akkor a legjobb hintázni, ha egekig röpül a hinta.
A lélek is felvidul, ha úgy töltjük együtt az időt, ha az mindkettőnk számára örömforrás, s olyan pici lépés kell hozzá…
Orosz B.Erika
