„Ha egyszer családi házunk lesz, akkor németjuhászkutyát kell venni, mert ők a legjátékosabbak még felnőtt korukban is, és a világ legokosabb kutyái „ – mondta a férjem harmincegynéhány évvel ezelőtt.
Azt hittem, hogy félrebeszél, mert az én tudatomban ez a kutyafajta, vérengző fenevadként volt számon tartva, aki képes a saját gazdáját is megölni.
Azt mondják, amit nagyon szeretnénk, és teszünk is érte, valósággá válik. Nem volt ez másképpen a családi házzal sem. Ha van ház, kutya is kell! A sors furcsa játéka, hogy kaptunk egy féléves németjuhász fiút, akiről a gazdi munkája jellege miatt nem tudott gondoskodni, és úgy gondolta nálunk jó helyen lesz. Rexi a családunk új tagja lett. Ő egy igazi szabaduló művész volt, ha úgy döntött, hogy tekereg egyet, nem ismert lehetetlent, elszökött, majd miután elég volt a kószálásból, a kapu előtt várta a hajnali bebocsátást. Idővel lett egy barátja is, Pamacs a puli, akivel nagyon jó barátok voltak. Rexi 11 évet élt, majd egy novemberi éjszakán, németjuhászkutya pózban fekve aludt el örökre. Váratlanul ért minket az elvesztése, hetekig gyászoltuk 17 évvel ezelőtt. Együtt temettük el a kertünkben. Tudtuk, hogy ők, a németjuhászok az igazi házőrzők, akikre mindenben lehet számítani, de évekig nem volt lelkünk másikat venni, mert úgy gondoltuk, hogy árulás lenne Rexivel szemben, ha egy másik kutyával pótolnánk. Így maradt Pamacs egyedül, és dolgozott kettő helyett. Közben bármerre jártam, sóvárogva néztem, ha valahol németjuhászkutyát láttam, de hogy vegyünk egy másikat, szóba sem kerülhetett. A sors megoldotta helyettünk ezt a problémát, egy májusi reggelen ismét nagy volt az öröm a háznál: nagyfiam a 21. születésnapjára a barátnőjétől megkapta Ronyt, aki – ugye már kitalálták – németjuhász kisfiú volt szintén. Pamacs mindent átadott, amit Rexitől tanult, és ők is nagyon jó csapatot alkottak ketten. Aztán Pamacs megöregedett, és 14 évesen követte régi cimboráját. Teltek-múltak az évek. Rony volt, aki üdvözölt, amikor hazaértünk, és szomorúan nézte, ha valaki éppen bőrönddel távozott, mert tudta, hogy őt egy ideig nem látja. Azt mondják, hogy a kutyák nem érzékelik az idő múlását. Lehet, de azt megtanulta, hogy a bőröndre haragudni kell. Türelmes volt, maximális bizalmát élveztük, és Ő is tudta, hogy számíthat ránk. 11 éves korában új barátot kapott, Johnyt. Igen, Ő is németjuhász fiú. Egyetlen perc elég volt, hogy cimborák legyenek. Rony mindent megtanított Johnynak, amit Pamacstól tanult, ami eredetileg Rexitől származott. Fentiekből kitűnik, hogy a családunk a németjuhász fiúkat részesíti előnyben és jó, ha van a kutyának barátja is, nem csak családja (mi). Ronyn egyre jobban nyomott hagyott az idő, és a 6 éves korában túlélt kullancscsípés sem múlt el nyomtalanul, aggódva néztünk a jövő elé és már a gondolattól is rettegtünk, hogy Johny egyedül marad. Egy éve új jövevény érkezett, húgomék hoztak egy aranyos – na mit is? – németjuhász kisfiút. Két hete volt már velünk, amikor játék közben a hátára fordult a kis butus, és ekkor döbbentem rá, hogy itt valami nem stimmel, Ő nem olyan, mint a többiek! Lány volt a kis bohóc! Soha előtte nem volt lány kutyánk! Néztem a kis huncutot, aki minden lében kanál volt, és egyetlen kutyánk sem csinált annyi rosszaságot eddig, mint ez a kis vakarcs két hét alatt. Kupaktanácsot ült a család, és meghoztuk a döntést: nevet kell változtatni, mert a korábbi név egy kislánynak nem illik, de mivel nekünk elvből nem volt lány kutyusunk, így neki óriási mázlija van, mert a döntés úgy szólt, hogy marad és a neve attól a naptól Mázli lett. Így már három németjuhász őrizte a házat és szép lassan Mázli is megtanulta, amit egy itt élő kutyusnak tudnia kell, vagyis amit Rexi tanított Pamacsnak, majd Ő Ronynak, aki átadta Johnynak és most Mázlinak is. Az ekkor már ősz Rony sokszor az árnyékba félrevonulva nézte a fiatalok játékát, ahogy kergetőznek a kertben, és békésen lakmároztak hárman egyetlen etetőtálból morgás nélkül.
Sajnos amitől féltünk, bekövetkezett, 13 évvel érkezése után Rony követte cimboráját.
Aki nem veszített még el kutyát, nem is tudja mit jelent, amikor a barátnak, a házőrzőnek, a játszótársnak el kell készíteni a nyughelyet, ott a kert végén, ahol már két kutyát elsirattunk. Közben az ember akaratlanul is elgondolkodik, ugyan hány kutya fér bele az ember életébe? És miért csak ilyen keveset vannak velünk? És jönnek a kérdések, és a könnyek, és ekkor kizökkent a szomorú gondolatok sorából Mázli és Johny türelmetlen ugatása, hogy mikor nyitjuk már ki a kertkaput, és jöhetnek végre hátra hancúrozni, kergetőzni. Letöröljük könnyeinket, elkészítjük a sírhantot, majd nyílik a kapu, a két szeleburdi már rohan. Hirtelen megtorpannak, szimatolnak azon a helyen a fűben, ahol Rony feküdt, mielőtt eltemettük, kicsit keresgélnek, majd indul a szokásos kergetőzés, birkózás. Azt mondják, hogy attól, hogy valaki távozik az élők sorából, az élet megy tovább. Élők az élőkkel, holtak a holtakkal. Elképzelem, ahogy a kutyamennyországban együtt játszik Rexi, Pamacs és Rony. A képzelődésből kizökkenek, ahogy lábamat súrolva vágtázik el mellettem a két vadóc, majd látom, hogy a virágágyás közepén landol Mázli. Vívódom, hogy szóljak-e, de rájövök, hogy nem kell, hiszen „fül-hátracsapva” kullog ki onnan, és jön bűnbocsánatért és egy simogatásért esedezve. Megsimogatom a kis drágát, hogy érezze, tudom, hogy véletlen volt, majd útjára engedem, és már folytatódik is a véget nem érőnek tűnő játék. Amint nézem őket, azon mélázok, hogy a most 3 éves Johny 10 év múlva 13 éves lesz. Mosolygok, ahogy játékukat nézem, és érzem, ahogy a könnycseppek ismét gurulnak lefelé arcomon.
Tóthné Hunyadi Anna:
