Interjú már készült a vámpírral – a sort ezúttal a vacsora folytatja, az Abigail Gibbs Vacsora a vámpírral című könyv révén. A vérszívókról alkotott, addig biztos lábakon, szilárd talajon álló képet az Alkonyat eléggé megrengette, s meglehetősen kétkedve, illetve megosztó véleménnyel fogadjuk a róluk szóló történeteket. A Sötét hősnő sorozat azonban – végre – visszaevez a régi, eredeti vizekre, s igyekszik helyreállítani a vámpírok becsületét. Tökéletesnek persze nem tökéletes, de ígéretes mű a felhígult műfajban.
Sokunk tapasztalhatta már, hogy egy-egy pillanat leforgása alatt nagyot tud fordulni a világ. Violet Lee sem kivétel ez alól: egy véletlen találkozás egy sötét utcán örökre megváltoztatja az életét. Egy olyan világba kerül be, amelyet legmerészebb álmaiban sem tudott elképzelni: a határtalan elegancia és mérhetetlen gazdagság időtlenségébe; gyönyörű kastélyok veszik körül, fényűző partikba csöppen. Ez az a hely, ahol csakis az élvezetekért élnek, s ahonnan nincs menekvés – akármennyire is próbálkozik Violet. De még ez a hatalmas pompa sem tudja elfedni a sötétséget, amely az aranyozott felszín mögött húzódik meg, s amely a karizmatikus, de veszélyes Kaspar Varnban ölt testet. Ő és Violet megadják magukat a szenvedélynek, amely meghaladja kettejük különálló világát – de ennek a szenvedélynek ára van.
A Vacsora a vámpírral sokban különbözik a mostanában felkapott, hasonló történetektől. A bevezetőben megemlített műtől abban tér például el, hogy – tényleg! – van cselekménye, amely ráadásul jól megírt, aprólékosan kidolgozott; a szálakat nagy gonddal lettek összegubancolva, hogy a meglepetések tényleg váratlanok, s nem pedig kiszámíthatóak legyenek. A mondatfelépítések, a nyelvezet, a leírások, a környezet pedig szabályosan magába szippantanak, megtámogatva az olvasó fantáziáját.
Üdítő élményt (és sok egykaptafás történethez képest pedig komoly változatosságot) jelentenek a végre életképesebb, valóságosabb karakterek, akik nem egysíkúak, hanem igazi személyiségek. Akad köztük vicces, erős, bátor, éles-felvágott nyelvű, megborzongató – hosszasan lehetne folytatni még a sort. Sokszínűek, sokrétűek, s ez az, ami a regényt érdekessé és realisztikussá teszi, sok más „társával” szemben, melyekben a szereplők ismétlik magukat, monotonok.
Violet tehát közelebb van az igazi hősnőhöz (szemben a mostanában népszerű regények alakjaival): nem fél kiállni és harcolni az elveiért, és nagyon is tudja, mit csinál. Ráadásul nem sír-rí minden, hanem csak a megfelelő, indokolt pillanatban. De ami igazán kiemeli irodalmi nőtársai körében: ő nem az az ügyetlenkedős, aggódós fajta leányka. A maga módján kezeli a helyzeteket; erős, merész vakmerő. Kaspart illetően pedig: ő és a közössége szimbolizálják azokat a teremtményeket, amelyek elrabolták Violetet.
A Vacsora a vámpírral összességében egy kellemes, élvezhető vámpíros regény, amely visszaadja a műfajba vetett hitet, így az Alkonyat miatt csalódottaknak bátran ajánlott. A szerző, hogy biztosra menjen, nyakon öntötte még egy jó adag pikáns erotikával, felbuzdulva a Szürke ötven árnyalata sikerén. Inspirációt meríteni nem tilos, amennyiben nem egy már meglévő mű újraírása lesz az eredmény (szándékoltan vagy sem). Ebben az esetben szerencsére erről szó sincs, mert a klisé-jellegű elemek más, új kombinációjával találkozhatunk.
