Az alábbi régi történet a napokban jutott eszembe, – amikor a televízió,a rádió és a mi hírportálunk is folyamatosan az adakozásról, az adományokról adott hírt – s ma már tényleg jót mosolyogtam rajta, jókedvű lettem tőle.
Miskolc belvárosában volt a 90-es években a szerkesztőségünk, s már abban az időben is nehéz volt parkolóhelyet találni, ezért örültünk amikor felfedeztünk egyet, s két ott csövező férfi arról is biztosított bennünket, hogy vigyáznak rá, amíg mi dolgozunk. Nem voltak túlzottan bizalomkeltőek, az egyik colos, a másik apró, a fenekük kilógott a nadrágból télen-nyáron, a felöltő gallérját felhajtva viselték, bár a háta ketté volt hasadva, s gomb sem volt rajta, a kitaposott, sokszor lyukas talpú cipőbe zoknit sem húztak. Bevallom őszintén inkább féltettem a kocsit tőlük, de nem volt mit tenni, Ők voltak a parkoló császárai.
No persze a felügyelet nem volt ingyen. Ahogy megérkeztem, a pénztárcámból mindig odaadtam nekik az aprót, amiért nap,mint nap biztosítottak, hogy felügyelnek az autómra.
Sokszor kapacitáltam őket, hogy tudnék nekik munkát adni, amivel több pénzt is kereshetnének, de ezt visszautasították, azzal, hogy akkor ki vigyáz majd a kocsimra, meg egyébként is pontosan elég nekik amit az autósoktól kapnak.
Így ment ez hónapokon keresztül, s közeledett az év vége. Valahogy úgy jöhetett ki az ünnep, mint most, hogy szinte egybefolyt a karácsony és az újév, s hosszabb ideig nem jelent meg a lapunk sem.
Az utolsó napok egyikén szokásomhoz híven odaöntöttem az aprót önkéntes felvigyázóimnak, amikor a colos megszólalt. – Nem jól van ez így, most két hétig nem tetszik majd jönni, zárva lesz a szerkesztőség, most nem lehetne egy kicsit többet adni?
No persze elöntött a méreg ezen a pimaszságon, azt sem tudtam mit feleljek dühömben.Én nem tartottam olyan pontosan számon, hogy mikor dolgozom, és mikor nem, mint az a két férfi, aki naponta számított az adományomra. Azután persze elnevettem magam, s megtoldottam a napi aprópénzt.
Persze most bizonyára sokan azt gondolják, hogy micsoda pancser vagyok, hogy ilyenekre pazaroltam időt, pénzt, ahelyett, hogy valóban rászorulóknak adtam volna. Nekem persze meggyőződésem, hogy ez a két hajléktalan sem szórakozásban töltötte az utcán az életét,de mára már mindebből csak egy mosolytfakasztó emlék maradt.
Orosz B Erika
